Az utolsó utáni húzás

Legendás páros. Hogy kikről van szó? Ludasi Róbertről és Kolonics Györgyről. Edző és tanítványa több mint húsz esztendővel ezelőtt találkozott egymással, és a több mint két évtizedes kapcsolatot olimpiai, világ- és Európa-bajnoki aranyérmek sora fémjelzi…

Hogy már-már apa-fiú viszony volna e ritka, egyedülálló kapcsolat? A csepeli klub felé autókázva egyből hárít a mester.

„Nem, annál mi sokkal zárkózottabbak vagyunk – mondja. – De nagyon jól ismerjük a másikat, és számíthatunk egymásra…”

És ahogy ezt kimondja, már csörög is a telefonja. Másik „fia”, Kozmann György hívja. Az autója lerobbant az úton. Tíz perc sem telik el, s Kozmann már a tréner kocsijában ül, irány a vízitelep, ahol ezen a délelőttön résztávos edzések várnak a csoportra. A helyszín idilli. Nem véletlenül ragaszkodik hozzá Kolonics György, akit nehezen lehet kimozdítani Csepelről. Még a meleg vízi edzőtáborok sem hozzák lázba, kell neki a megszokott, hazai terep.

„Az az ő helye” – int a fejével Ludasi Róbert a Duna-ág bal széle felé, ahol Kolonics a csoport élén, magányosan „nyomja végig” a 36 perces edzésprogramot. Hatalmas hát, széles vállak – és micsoda harmónia, ahogy lapátol! Hosszú, elnyújtott csapásokkal evez, ahogyan tőle néhány méterrel odébb fiatalabb társa, Kozmann György is.

Pontosan ez szúrt szemet először Ludasinak, aki úgymond felfedezte Kozmannt az akkor már évek óta a pályája csúcsán lévő Kolonics számára.

„Az evezés minden fázisában nagyon hasonlít, amit csinálnak, s ez az évek során tökéletesen összesimult” – mondja az edző, aki a motorcsónakból kiált egy nagyot, hiszen letelt az egyik négyperces intervallum a programban. A fiúk egy kicsit lihegnek, fészkelődnek a hajóban. Kozmann ügyesen egyensúlyozva fel is áll, Kolonics a térdére támaszkodik, kortyol egyet kulacsából, majd kezdődik minden elölről…