Hatalmas csata után az olaszok a döntőben

Jürgen Klinsmann kapitány okozott némi meglepetést az összeállítással, miután az eltiltott Torsten Frings helyére Tim Borowskit, míg a sokat hibázó Bastian Schweinsteiger helyére a Dortmundban “hazai pályán” focizó Sebastian Kehlt állította. Az azzurrik háza táján nem történt semmi váratlan: az eltiltásból visszatérő Materazzi elfoglalta helyét a védelem közepén, a kisebb sérüléssel bajlódó Camoranesi pedig vállalhatta a játékot.

Az első percektől kiegyenlített mezőnyjáték folyt a pályán, az olaszok letámadták a németeket és sok labdát szereztek, de ezeket hamar el is adták, így a házigazdák vezettek tartalmasabb, de gólhelyzetet nem hozó akciókat.

Tíz perc után kissé aktívabbá váltak Marcello Lippi legényei, és Totti-indítása után Perrotta akár a vezetést is megszerezhette volna. A másik oldalon Pirlo tizenhatoson belüli kezezése (amiért talán túlzás lett volna büntetőt adni), valamint Podolski erőszakos, önbizalommal teli játéka és bátor lövési okoztak izgalmakat.

Továbbra is remek iramban fociztak a csapatok: az olaszok, akik talán még nem játszottak ilyen lendületesen a világbajnokságon, szorgosan ívelgették a német védelem mögé a labdát, de a Tonira, Perrottára és Camoranesire nagyon vigyázó hazai bekkeknek köszönhetően ziccerek helyett csak szögletekig jutottak. Németország a félidő derekán eléggé beszorult, de egy gyors kontra után Schneider így is betalálhatott volna.

A félidő végére ismét az olaszok kerültek fölénybe, de sok hibával adogattak, így újabb helyzetet nem alakítottak ki. Ettől függetlenül azonban az első 45 perc alapján jobbak voltak, mint a németek, akik a sima hajtós, rakkolós foci mellett csak felvillanásokra voltak képesek.

A második játékrész Klose nagy szólójával kezdődött, de ezt leszámítva továbbra sem voltak elsöprő lendületűek a német rohamok, főleg a középpályás játék hiánya miatt: Ballack még csak-csak adott egy-két jó passzt, de Borowski például – már amikor egyáltalán észre lehetett venni - leginkább azt bizonyította, miért is volt csere Lisztes Krisztián mögött a Werder Bremenben, Podolskinak pedig szemmel láthatóan elment a kedve a labdarúgástól. Az olaszok sem pörögtek már úgy, mint az első félidőben (leszámítva a minden német játékos közelségétől magát eldobó Tottit), akcióik nagy része pedig lesen halt el egy-egy rossz ütemű kiugratás után.

A félidő közepén kicsit magukra találtak a németek, és néhány gyors ritmusváltás után egy az egyben vezethették a kékekre a labdát, de hol Podolski szaladt túl a pettyesen, hol Borowski sétált neki a védőjének, hol pedig Friedrich maradt le egy ütemmel a labdáról, így Buffon kapuja nem került veszélybe.


A 70. perc környékén már mindkét szakvezető érezte, hogy kezdenek fáradni a játékosok, és a maga módján mindkettő lépett is: Klinsmann behozta Schweinsteigert a semmit sem mutató Borowski helyett, Lippi pedig a Metzelder és Mertesacker közti őrlődésben kifáradt Luca Toni helyére állította be Gilardinót, továbbra sem feladva az egycsatáros taktikát – bár Tottit kicsit feljebb küldte.

A hajrára a szélvészgyors Odonkor is beállt a németekhez, a cserék azonban nem hoztak változást: ahogy mondani szokás, a rendes játékidő utolsó negyedórájában a játék küzdő jellege domborodott ki, a két együttes ugyanis semmiféle kockázatot nem volt hajlandó vállalni. Az olaszok várták jobban a hosszabbítást, és az utolsó perceket már taktikusan végig is gurigázták, a németeknek pedig semmi nem sikerült az előrejátékban – jöhetett a ráadás.

Amely ráadás elején kétszer is megfagyott a vér a hazai drukkerekben, de a németek két kapufával megúszták a kezdeti olasz rohamokat, és a következő percekben már ők voltak veszélyesebbek. Csakhamar azonban ismét alábbhagyott a germán lendület, így legközelebb a 105.percben hördült fel a Westfalen-stadion közönsége, amikor Podolskinak ordító helyzetben fejjel is sikerült eltörnie a labdát.

A hosszabbítás második félidejében aztán előbb a frissen beállt Del Piero lőhetett volna gólt, majd az ellentámadásból Podolski óriási lövését védte bravúrral Buffon. Az utolsó öt percre aztán végképp elfáradt mindkét csapat, de a slusszpoén még hátra volt.

Két perccel a lefújás előtt Pirlo remek lövése után ugyanis szöglethez jutottak az olaszok. A kifejelt labdát a Milan középpályása tologatta egy kicsit, majd remekül látta meg a tizenegyes ponttal egy magasságban álló Grossót, aki pedig remek mozdulattal csavart jobbról a hosszú sarokba – vezetett Olaszország!

A németek természetesen még megpróbálkoztak az egyenlítéssel, de az ellenakcióból Del Piero a kegyelemdöfést is megadta a hazaiaknak – hatalmas küzdelemben a valamivel talán jobban játszó olaszok jutottak a fináléba, ahol Franciaország vagy Portugália lesz az ellenfelük. Németország továbbra sem tudta világbajnokságon legyőzni a squadra azzurrát.