Szabadkártya Szarkának

Az athéni olimpia eddig kétszer fakasztotta könnyekre a magyar versenyzőt: először Anaheimben sírt, amikor megtudta, mennyin múlott, hogy lemaradt élete versenyéről, másodszor pedig most hétfőn, amikor edzője, Ziszisz Tanaszisz megtelefonálta neki a nagy hírt.
– Olyan érdekes a sors – mondta Szarka Krisztina. – Rosszul lettem az iskolában, belázasodtam és így hazaengedtek a tanárok. A buszon pedig öszszefutottam egy barátnőmmel, aki megkérdezte, megyek-e az athéni olimpiára. Azt mondtam neki, hogy nem. Erre néhány órával később megtudtam, hogy mégis sikerült.
– Mit érzett?
– Először azt hittem, vicc az egész. Aztán csak álltam, és potyogtak a
könnyek a szememből.
– Az anaheimi világbajnokságon még azt mondta, átgondolja, hogy egyáltalán érdemes-e folytatnia a tornát…
– Így volt. Nagyon nekikeseredtem, ám az edzőm, Tani bá’ azt mondta, hogy ezt még megbeszéljük. Végül meggyőzött, hogy ne adjam fel, mivel tavasszal Európa-bajnokság lesz, és ez az olimpiai indulás sem biztos, hogy lefutott dolog.
– Ahogy ismerem önt, biztos nem hitt neki.
– Így van. Legbelül azt éreztem, felesleges reménykedni, de mivel százszázalékig hallgatok az edzőimre, elfogadtam a tanácsukat, és belementem abba, hogy augusztusig úgy készüljünk, mintha mégis olimpiai részvevő lennék.
– És most?
– Most alig várom, hogy lemehessek a terembe, és úgy érzem, extraenergiákkal vetem majd bele magam a munkába.
Szarka Krisztina edzőjét, Ziszisz Tanasziszt is nagyon feldobta a hír.
– Mit mondjak, én is elérzékenyültem, amikor meghallottam, hogy megkaptuk a szabadkártyát – mondta a tréner. – Én Görögországban születtem, görög vagyok, és talán életem legszebb olimpiája lesz az athéni. Eddig is úgy volt, hogy nézőként jelen leszek, de így, hogy a versenyzőm is indul… Biztos, hogy felejthetetlen élmény lesz! Most már én is elhiszem, hogy nem volt felesleges az a munka, amit kolléganőmmel, Nagy Zsuzsával végeztünk.