Supola hazai terepen

A sydneyi olimpiát követően befejezte pályafutását, s egy évre rá a világhírû Cirque du Soleil szerződését lobogtatva kezében megérkezett Kanadába. Azóta már a társulat Las Vegas-i show-mûsorának egyik kiemelkedő alakja, és "egyszerû” artistából az előadás kulcsfigurájává küzdötte fel magát.
– Nem csinált nagy felhajtást a hazajöveteléből. Szinte fû alatt, a legnagyobb titokban érkezett, vagy tévedek?
– Valóban nem vertem nagy dobra – mondta Supola Zoltán. – De azért az túlzás, hogy titokban jöttem haza. A repülőtéren a legjobb barátom várt, az első utam a szüleimhez vezetett, nagy találkozás volt, hiszen több mint két éve nem láttuk egymást. Azóta már több barátomat felkerestem, jártam egykori egyesületemnél, a Dunaferrnél is, sőt az edzőmmel, Limperger Pista bácsival is jól elbeszélgettünk.
– Gondolom, sok újdonsággal nem szolgáltak önnek, hiszen nagy internetezős hírében áll. Naprakész a magyar torna eredményeiből, történéseiből.
– Ez így van, de azért más az, amit a médián keresztül szed össze az ember, és más az, ha első kézből kapja az információkat.
– Augusztusban az anaheimi világbajnokságon szemtanú volt. A helyszínen látta a magyar torna egyik legnagyobb kudarcát.
– Ne is mondja! Rossz élmény volt, sajnáltam a fiúkat.
– Mi változott?
– Nem tudom.
– Csak látja, hogy mitől nem megy az, ami négy-öt éve még mûködött…
– Mondjuk úgy, néhány évvel ezelőtt még voltak sikereink. Ami most jellemzi a magyar tornát, az egy hosszú folyamat eredménye. Az okokat én sem ismerem, csak azt tudom, hogy egyre kevesebb a tornász, és ezzel arányosan nincsenek eredményeink sem. Amit én látok, az inkább belső dolog.
– Belső dolog?
– Hiányzik tornászainkból a belső erő, az ami a versenyzés savát-borsát adja.
– A vagányság?
– Nem feltétlenül vagányság, inkább a szent őrültség, az elhivatottság. Ezek a srácok is keményen dolgoznak az edzéseken, de úgy érzem, nem megszállottak. Ha nem így van, elnézésüket kérem, csak tudják, én is szeretném, ha a torna megint sikersportága lenne Magyarországnak.
– Ahogy a szavaiból kiveszem, hiányzik a tornászközeg, nem felejtette el azokat a hosszú éveket.
– A torna már nem hiányzik, de elfelejteni sem lehet. Sokszor eszembe jutnak az utazások, a barátok, a bulik, a versenyek…
– A versenyláz.
– Az is, bár abból bőven jut nekem a show-mûsorban. Minden fellépés olyan, mint egy világbajnokság, főleg most. Egy hónapja előléptettek, a produkcióban tizenhárom ember munkájáért én felelek, ami elég nagy felelősség, de élvezem.
– Sokat változott?
– Remélem, nem, de ezt nem nekem kell megítélni. Azt érzem, hogy profibb a gondolkodásom, sokkal céltudatosabb vagyok. Azt nem tudom, hogy emberileg, a hétköznapjaimban változtam-e, de egyvalamit érzek: jó irányba haladok.
– Kint marad?
– Négy-öt évig még biztos, aztán meglátom, hogy mi lesz. Bár elcsépelt, de csak azt tudom mondani: nekem az Egyesült Államok valóban a lehetőségek országa. Egyelőre élni tudok ezekkel a lehetőségekkel, és most ez a legfontosabb!