Gyász: elhunyt Végh Alpár Sándor író, újságíró, lapunk korábbi munkatársa

Végh Alpár Sándor 1961-ben érettségizett az Óbudai Árpád Gimnáziumban, majd geodéta végzettséget szerzett. Újságírói pályafutása során dolgozott a Magyar Hírlapnál, a Népsportnál, a Képes 7 és a Magyar Nemzetnél is. Főszerkesztője volt a Szabad Föld hetilapnak.

Több évtizedes riporteri munka után a Köznapló című saját rovatával a Magyar Nemzet egyik legolvasottabb szerzője lett. Később a Heti Válasz tárcaírója és publicistája lett. 1988 őszén negyvenöt nap alatt, ezer kilométert megtéve végigjárta az országot, ebből született Legyél vándor! című riportkönyve.

Végh Alpár Sándor munkásságát Táncsics Mihály-díjjal (1993) és Prima-díjjal (2016) is elismerték.

Mint egy guru

Évekig egy szobában ültünk a Népsport szerkesztőségében. A Somogyi Béla utcai épület legfelső emeletén kaptunk íróasztalt, ahová a lenézett tömegsportrovat és a külön kasztként kezelt külföldi rovat munkatársai szorultak. Utóbbi élén Vad Dezsővel és Gallov Rezsővel, a sportújságírás nemzetközi világban is elismert ikonjaival. Nekünk a reszli jutott, a politikai üzeneteket nyomokban közvetíteni köteles tömegsport (még a rendszerváltás előtt voltunk), a hétvégi túrázással, koszorúzásokkal megfejelt, sporthoz épp csak kapcsolódó rendezvények követése – és a sakk. Kádár János és az elvtársak kedvenc sportja. 

Na ezt a sportot „kapta” meg Végh Alpár Sándor, aki büntetésből lett népsportos. Miként a főszerkesztő Varga József is „büntiből” húzott le három évet 1983-tól a redakció élén (a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettese volt korábban). Ő hozta magával Véghet, aki becsülettel viselte a „lefokozást”, a sportnapilapos munkát. Megírta a természetjáró túrákat, az iskolai tömegsportot, mindent, amit rá osztottak, ráadásul olyan magas szinten, hogy azt tanítani lehetett volna. És aztán kitalálta magának a sakk portré sorozatot. Nehéz dolga volt. Akkoriban még nem volt internet, de még mobiltelefon se. A forrást a könyvek jelentették. No és az emberek. Vég nélkül beszélgetett a rettegett és sérthetetlen, egymással is rossz viszonyt ápoló magyar sakknagyságokkal, járta a könyvtárakat, vásárolta az antikváriumban a szakkönyveket, és nagyon sokat olvasott. Mindig nagyon felkészült, mielőtt írni kezdett volna. És olyan sorozatot írt a korszak legnagyobb – főként szovjet és amerikai – sztárjairól, hogy az elképesztő. Úgy hírlett, a sportág hazai kiválóságai is izgatottan várták az újabb és újabb írásait. Mi pedig, akik a szerkesztőségben jószerivel, ha tisztában voltunk a lépésekkel, leesett állal olvastuk a cikkeit. 

Végh Alpár Sándor csodabogár számba ment, azért, amit tudott, s ahogy írt. Ráadásul nagyon kedves, figyelmes kolléga volt. Jó kedvű, derűs, bölcs. Mint egy guru. Bármiről lehetett vele beszélgetni. Mintha a nap huszonnégy órájában olvasott volna. Mindenről tudott, amiről tudni érdemes volt. Öröm volt vele együtt lenni. Tartása volt. Kisugárzása. 

Kedves Sándor, köszönöm, hogy néhány évig a kollégád és örökké a barátod lehettem.

Morvai Katalin