Isten veled, Bitti!

Az egyik percben még felpolcolt lábbal ül a boxban, kis túlzással derékig gipszben. A másikban meg látom ám, hogy vágja le a gipszet, és húzza fel a bőrruhát. Na, mondom magamban, rajtad is feleslegesen túlóráztak az ügyeleten tegnap éjszaka.

Egy pont kellett neki vagy kettő – már nem is emlékszem – a bajnoki dobogóhoz. Gyöngyözött a homlokán az izzadság, mire felrángatták rá a bőrruhát (pedig hűvös volt, tán még az eső is szemerkélt azon a húsz évvel ezelőtti vasárnap délutánon), és utólag bevallotta, amikor lezárta a plexit a sisakján, fájdalmában el is sírta magát.

Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy feltetesse magát a motorra és törött medencecsonttal elrajtoljon a versenyen. Hogy megszerezte-e a hőn áhított pontokat? Meg hát. És sírva vigyorgott a végén a Hungaroring boxutcájában. A motoron. Mert leszállni persze nem bírt róla. Nem volt ez egyedi eset a pályafutásában, az enyémben viszont igen – ilyen hősies esztelenséget azelőtt nem láttam. Azt hiszem, akkor lettünk haverok Bitter Sándorral.

Hogy őrült volt-e? Igen. De legalább bátor, sőt olykor vakmerő őrült, akit soha semmi sem tántorított el a céljától.

Volt fent, és volt nagyon lent. És nemcsak fizikailag, lelkileg is. Gyakran csalt mosolyt az arcokra, és néha aggodalmat a szívekbe. De mindig voltak céljai, mindig küzdött valamiért. Mindig elszántan, mindig azzal az elképesztő bátorsággal, amellyel csak kevesen születnek.

Az első Man-szigeti TT-je előtt életében először láttam némi riadalmat a szemében. „Te, itt előre aláíratják a végrendeletedet, és dögcédulát raknak a nyakadba, hogy könnyebben azonosítsanak" – mondta, én meg azt, hogy „Ha kinyírod magad, én utánad megyek a mennyországba, és még jól meg is verlek."

Jött a válasz: „Na, oda aztán hiába jönnél. Mit keresnék én ott, és mit keresnél te ott?! Csak unatkoznánk. Hiszen az összes haverunk a pokolban van – ott verik a blattot."

Röhögtünk – kínunkban. De ennyiben maradtunk.

Aztán persze hazajött a világ legdurvább utcai versenyéről – nem is egyszer, többször. Meg még további számtalan életveszélyes utcai versenyről. Na jó, volt, amelyikről törött lábbal, kézzel, kulcscsonttal, ezzel-azzal. Harctéri sebesülések – így gondoltam rájuk, „Bittire" meg úgy mint egy modern kori gladiátorra.

Azt írtam: rettenthetetlen. De közben azt gondoltam, halhatatlan...

Hát nem.

Basszus, Bitti! Pedig azt hittem...