GRÜNWALD TAMÁS (NSOlvasó) 2020.06.29 19:26

Ahogy mi megéltük: „Hányszor akarta, és elbukott! Imádkoztam is érte”

Végéhez közeledő sorozatunkban személyes élmények alapján elevenítünk fel egy-egy emlékezetes mérkőzést, eseményt. A 47. részben olvasónk, Grünwald Tamás osztja meg 2001-es wimbledoni élményeit azon a napon, amelyen 2020-ban elkezdődött volna a rangos Grand Slam-torna.

Grünwald Tamás szívesen emlékszik vissza Agassi 1992-es wimbledoni győzelmére, de még inkább Ivanisevic 2001-es diadalára, amely után a centerpálya füvéből emlékbe is vitt haza pár szálat

 

De jó lenne, ha a humánjárvány sújtotta sportélet magához térése közepette felkiálthatnánk: Wimbledon! Megtartják! Kezdődik!

Merthogy Wimbledon 2020-ban nem lesz megtartva...

Ahogy azt a nyolcszoros wimbledoni bajnok, ez idáig a tenisz, de talán az egész sportélet legnagyobbjának tekinthető Roger Federer Twitter-üzenetében a verseny eltörléséről írta: „Devastated”, úgy minden teniszbarát egyként érzi a megsemmisülést. Merthogy a vakáció igazi kezdetéhez a tenisz szerelmeseinek mindig is hozzátartozott Wimbledon.

Wimbledon...

Gyönyörű friss gyep, eső, elegancia, tradíció, fergeteges csaták és csodák, felejthetetlen menetelések, korszakos párharcok és emlékezetes döntők. Bizony, de mennyi fantasztikus döntő, amelyek közül szinte mindenkinek, aki rajong a teniszért, van egy (-két) igazán nagy kedvence, amely hozzá, szinte csakis hozzá tartozik. Ilyen számomra a 2001-es és még korábbról, az 1992-es verseny.

Andre Agassi igazi jelenség volt a pályán (Forrás: AFP)

A kis szurkoló valahol 5-10 éves korában választja ki azokat a csapatokat, sportcsillagokat, amelyekért, akikért aztán élete meghatározó részében rajongani fog. Velem sem volt ez másként a nyolcvanas évek utolsó harmadában, majd a kilencvenes évek elején. Akkor, amikor a fülembe a Guns N' Roses, a Bon Jovi és hasonló hosszú hajjal, cicanadrággal vagy éppen kendővel megáldott rockot játszó zenekarok játszották máig visszacsengő dallamaikat, nem is lehetett más választása a sportidolok után kutató bontakozó kamaszkoromnak a „courtről”, mint az akkoriban számomra a képernyőn feltűnő, a teniszpályán extravagáns öltözködésével és hosszú hajával is kitűnő, egyre jobb játékot és teljesítményt mutató –1991-ben a Roland Garroson már a harmadik, sajnos egyaránt fájó vereséggel végződő Grand Slam-döntőjét játszó – Andre Agassi.

Agassi arról is híressé vált, hogy nem akarta elfogadni az All England Club által előírt követelményt, a Wimbledonban a hagyományosan túlnyomóan fehér sportöltözetet. Ezt egyrészt sajnáltam, másrészt fiatalon simán átéreztem. Ugyanakkor nagyon örültem, hogy beadta a derekát. Sőt! Rögtön az 1991-es negyeddöntőig jutás (Wheaton... örökre megmarad, pedig talán senki sem emlékszik már rá) után, 1992-ben két korábbi győztesen, legendán, Boris Beckeren és John McEnroe-n is átverekedve magát, hogy aztán felejthetetlen ötjátszmás döntőt játsszon a korszak egyik – Agassi szavaival élve – „bivalyerős szerválógépével”, az Edberget és Samprast megverő Goran Ivaniseviccsel. Micsoda nevek! Önéletrajzi könyvében Agassi azt írta, hogy maga sem hitt a győzelemben, a meccsről az volt a véleménye, „csak annyi a kérdés, hogy kiütés lesz vagy technikai KO”. Ivanisevic végül egy 6:1-re megnyert elsöprő negyedik játszma után, Agassi érzése szerint az utolsó adogatójátékban elkövetett hibákkal, tulajdonképpen magát ütötte ki. Agassi a győzelmet – tanulva a korábbi vesztes döntőnkön megélt nyomás kezeléséből – nagyon-nagyon akarta, s ő lett Wimbledon bajnoka! Sok fiatal rajongó bajnoka! 

Ott volt azonban egy srác, aki igazán elegánsan viselte a vereséget, és miután melegen gratulált Agassinak, a törülközőbe temette bánatát. Ivanisevic. Aki aztán 1994-ben és 1998-ban is eltökélten és csaknem eredményesen ostromolta a wimbledoni csúcsot, de a végén egyaránt a korszak egyértelműen kiemelkedő teniszzsenije, Pete Sampras állította meg.

Úgy nézett ki, hogy az évezredet lezáró évtized után róla már elfeledkezhetünk.

És akkor eljött 2001! Megannyi magyar fiatalhoz hasonlóan Londonban dolgoztam és nyelvet tanultam. A nyár angolosan telt, tehát inkább esős volt. Az Evening Standard beharangozójából értesültem arról, hogy a következő héten indul a wimbledoni teniszbajnokság, amelynek eseményeit a hely közelsége okán különös figyelemmel kísértem. Tim Henman és Pete Sampras ostromolta a címlapokat. Előbbi a britek kedvence, utóbbi pedig úgy érkezett a 2001-es versenyre, hogy a megelőző nyolc évben hétszer nyert itt,  és azért érkezik, hogy beállítsa Björn Borgnak a hetvenes évek második felében elért ötös győzelmi rekordját.

Olvasónk, Grünwald Tamás a 2001-es wimbledoni tornán

Ekkor még nem tudtam, tudhattuk, hogy az ezredfordulót követően a tenisztörténelem egyik legemblematikusabb vereségét szenvedi el szenzációs ötjátszmás meccsen „Pistol Pete”, a bevezetőben már idézett, ekkor még csak 19 éves, korábban juniorként már győzelemig jutó, egyébként Pete-et egyik példaképének tekintő Roger Federertől, a borgi rekordot 2003 és 2007 között beállító Federertől, aki ezzel a meccsel tulajdonképpen nem megörökölte, hanem lényegében elvette a wimbledoni trónt. Ehhez persze még igazi történelmet kellett írnia a következő évtizedben. A trónfosztó győzelem azonban már megvolt, amely után a várakozás is megnőtt, ezért is volt meglepő, hogy a svájci a negyeddöntőben négy szoros játszmában kikapott Tim Henmantől.

Innentől fogva Henmannel volt már csak tele a sajtó. Mondanom sem kell, minden brit arra vágyott, hogy végre egy brit nyerjen Wimbledonban. Közben szorítottam Agassiért, és sikerült is eljutnom Wimbledonba, sétálójeggyel járhattam körbe a teniszparadicsomot, de a centerpályára nem léphettem be. Viszont elhatározom, hogy a döntő napjára is eljövök. Hátha megismétlődik az 1992-es döntő!

Olvasónk a wimbledoni bajnokok falánál

Nagyon szorítottam, hogy Agassi döntőt játsszon, és nagyon szorítottam Goranért is, aki 2001-ben csak szabadkártyával, 1:100-as oddsszal indult el, de ekkora már megverte Moyát, Roddickot, Szafint, hogy aztán bejusson a döntőbe. Nem lehet nem szorítani neki. Csoda minden megmozdulása, küzdelme. De egyelőre beértem a bajnokoknak állított emléktáblánál – naná, hogy az Agassi 1992-es győzelmét hirdetőnél – készített fotó adta örömmel.

Két ötjátszmás elődöntő! Agassi Patrick Rafterrel küzdött a szó szoros értelében. Rafter ezekben években az egyik legjobb teniszező volt, 2000-ben döntőt játszott. Az ötödik játszma 8:6 lett (sajnos) az ausztrálnak. Kicsit szomorú voltam, de ez az a jóleső szomorúság volt, hiszen Agassi már örökös bajnok. A másik meccsen három játszma után Henman 2:1-re vezetett úgy, hogy a harmadik játszmát 6:0-ra nyerte meg! Ismét egy elsöprő játszma, akkora volt a teniszláz Londonban, hogy úgy láttam, nincs ember, aki ne neki drukkolna! Kevesen, de szorítottunk Goranért is. És ekkor valahonnan Goran erőt merített, „ismét” egy felejthetetlen csoda, és hatalmas küzdelem: behúzta! Fantasztikus, itt valami nagyon szép dolog készülődik!

Meg sem lepett, a finálét hétköznap rendezték meg – közbeszólt az eső. Sikerült elszabadulnom, viszont jegyet már nem lehetett vásárolni, így sétálójeggyel jutottam be Wimbledon teniszparkjába. Már mindenhol üresen álltak a pályák. Mintha az előkelő főnökre, a centerpályára figyelnének fegyelmezetten, vigyázzban állva.

A 2001-es wimbledoni belépő és a tájékoztató


A meccs közbeni morajlás és hangos szurkolás kihallatszott. Rafternek hatalmas tábora volt bent és kint is. A centerpálya mellett közvetlen, egy kis dombbal szemben, hatalmas kivetítőn lehetett nézni a meccset. Óriási meccs zajlott megint! Mindkét játékos elkészült már az erejével. Nem csoda, hisz ez is öt játszmában dőlt el. A gémek között mindig felharsantak a „Go-ran!... Raf-ter!... Goran!... Rafter!...” szurkolótáborok közötti, egymásnak válaszolgató rigmusok. Ma is itt visszhangzik a fejemben.

Magam Gorant kiáltottam! Egyértelmű. Neki szurkoltam. Honnan kapaszkodott fel! Hányszor akarta, és elbukott! Imádkoztam is érte. Félelmetes az ötödik játszma. Tele izgalommal, a szokásos remegő érzelmi hullámmal – reméltem elveszi, és reméltem nem veszti el az adogatójátékot. Egy nehezen hozott adogatással, gyönyörű Rafter-emeléssel 7:7. Aztán a végén két elképesztő szervafogadással elvette, és 8:7 ide! Döntő adogatás? Beleremegtem. Sajnos Goran is megremegett, 0:15, 15:30. És hiába a félelmetes szervák, hibázott, így szoros, többször egyenlő. Végül két erős jó adogatás! 9:7! Győzelem!!!

Tamás itt szurkolta ki Goran Ivanisevic wimbledoni győzelmét

A meccs után sikerült bejutni a centerpályára. Már beengedtek. Még nem hűlt ki! Szedtem pár fűszálat, Wimbledonból ez a legautentikusabb emlék, mi más?! Egy kis horvát csapathoz verődtem. Közösen vártuk Gorant. Nem hiszem el, tényleg ott van. Leintegetett! A kezeit égbe emelve örült, horvát zászlót lengetett. Sikerült néhány fotót készíteni. Hajjj, ez még nem a digitalizáció kora... Hatalmas élménnyel mentem haza, Forest Hillbe.

Goran Ivanisevic a horvát zászlóval integetett a szurkolóknak

Másnap csaknem minden újság címlapján Goran Ivanisevic állt a trófeával, vagy úgy, hogy az ég felé mutatott. Miután megköszönte a jelen lévő édesapjának, a családjának, az edzőjének a támogatást, a győzelmet barátjának, az 1993-ban autóbalesetben elhunyt horvát NBA-sztárnak, Drazen Petrovicnak ajánlotta.

Nagyon-nagyon szép történet teljesült be. Ugyanis később tudtam meg, hogy az 1993-as torna során is szívében hordta a tragikusan elhunyt barátja emlékét, de akkor kiesett, nem ajánlhatta érte a győzelmet, és úgy nézett ki, hogy erre már nem is kerülhet sor. Talán a hiába volt erőfeszítések után le is mondott róla. A 2001-es torna előtt Goran az édesapjától kapott színes magazinokban talált egy Petrovic-posztert, amelyet – miután csak szabadkártyával  indulhatott Wimbledonban – a sors kezének vélt. Kitépte, és a kirakta a falára.

Így nyerhetett Goran. Nem egyedül, hanem Petroviccsal! Mai napig áldottnak érzem magam, hogy ott lehettem.

Wimbledon mindig feledhetetlen! És bár most a mondat végén a felkiáltójel egyelőre óhajtást fejezhet ki, remélem, hamarosan közösen kiálthatunk fel: Game, Set, Match: Wimbledon!

Hogy egy újabb varázslatos fejezet íródhasson.

 

KORÁBBI ÍRÁSAINK

KÖSZÖNJÜK!

Ahogy mi megéltük rovatunk a végéhez közeledik, köszönjük az eddigi olvasói leveleket, amelyből még akad néhány megjelenésre váró a postafiókunkban. 

Örülünk, hogy elnyerte tetszésüket a rovat, örömmel olvastuk személyes történeteiket! 

Szabó Áron: „Gascoigne piás nyolcas (volt), de vizesnyolcas soha!”

Farkas Péter: „No, kisfiam, hiába üvöltöztél, jönnek haza az aranylábúak!”

Tisza Gábor: „Autogram? Majd később. Előbb egy közös kép!”

Dr. Nagy Zoltán: „Magyarszovjet 0–6... Soha nem éreztem magam annyira egyedül!”

Juhász Krisztián: „Cristiano Ronaldo azt sem tudta, honnan virrad”

Zolnai András: „Az éj leple alatt szöktettek ki otthonról”

Csonka-Szirmai Zita: A szülinapi buli egy színház előtti bajnokavatásba torkollott 

Fehér István: Két felvidéki srác a Fáy utcába ment a színház helyett...

Gál Zoltán: „Te jó ég, mégsem hiába kocsikáztunk 800 km-ről Veszprémbe!”

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény  

Smahulya Ádám: Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs: „A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós: „A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István: „Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás: „Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István: „Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt: „Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter: „Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt: „Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli” 

Ilku Miklós: „Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita: „Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor: Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter: „Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás: „Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor: „Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid: „Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

Pusztai Viola: „Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”

Rusznák György: „Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben

Rácz Péter: Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján

Marosi Gergely: „Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja

Kun Zoltán: Hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával

Vincze Szabolcs: „Hiába láttam a saját szememmel, még másnap sem hittem el”

Kocsmár-Tóth István: Hogyan dobj fel egy Újpest–Vidit? Olimpiai arannyal!

Thury Gábor: Balczót kísérve megindult a domboldal

Szűcs Miklós: „Annál a kis papírdarabkánál nagyobb kincsem nem lehetett volna”

Borbély László: „Fater mondta, a végén úgyis a németek nyernek. Fogadtunk”

Vincze Szabolcs: „Olyan 2. félidőt magyar válogatottól még tévében sem láttam”

Borbély László: Még a macska is táncra perdült – minden idők legnagyobb fordítása!

Kocsmár-Tóth István: Oslótól 100 kilométerre a rádió elhallgatott. El kellett hallgatnia

Pusztai Viola: „Az orrspray mellett nyugtatót is kellett volna hoznom a patikából” 

Őri B. Péter: „Nekem nem lehet bajom! Zsolti fiam holnap lesz egyéves”

Jakab Lajos: 30 éve Beregszászban járt a Fradi!

2020.06.26 20:39:01

Tenisz DEÁK ZSIGMOND

ALAPVONAL. A törlés momentán nem kevésbé reális jövőkép, mint az, hogy egy tízmilliós metropolisz nagyjából egy év múlva egy hónapra vendégül lát százezres nagyságrendű embertömeget a szélrózsa minden irányából.

2020.06.22 20:44:15

Tenisz KLEIN RON

NS-VÉLEMÉNY. Közölni akarta a világgal: bármit megtehet.

2020.06.12 22:10:49

Tenisz KLEIN RON

NS-VÉLEMÉNY. Djokovics ne focizgasson a magángéppel érkező sztárokkal.

2020.04.01 22:13:50

Tenisz KLEIN RON

NS-VÉLEMÉNY. Az elmúlt 143 évben Wimbledonban csak a világháborúk idején nem játszottak.

2020.03.11 23:56:39

Tenisz THURY GÁBOR

ALAPVONAL. A közösségi élményt erősítő Davis-kupában teljesen más a hangulat, mint a többi versenyen, így Fucsovics némi hezitálás után a kemény pályás viadalokra készülés időszakában is vállalta a salakon rendezett csapatversenyt.