Hasonló ünneplésből szeretnénk minél többet látni 2011-ben is (Fotó: Korponai Tamás)

2009 végén sok jót nem lehetett elmondani a válogatott körüli hangulatról, 2008-ban annál inkább derűs volt a kép: emlékezhetünk, Erwin Koeman együttese akkor három győzelemmel zárta az évet, és ez (meg a két tavaszi vb-selejtezős siker) felfokozott hangulatot okozott a lelátón, no egészen addig, amíg a csapat be nem csődölt a kulcsmérkőzéseken.

Most a helyzet talán még a 2008-asnál is jobb, de bármilyen optimisták is vagyunk, jegyezzük meg: az igazi fokmérő 2011-ben jön, elsősorban a szeptemberi, svédek elleni hazai kulcsmeccs. Ismerős? Reméljük, a folytatás jobb lesz, mint legutóbb.

Az az optimizmus, amely 2009 tavaszán a válogatott körül uralkodott, teljes egészében eltűnt 2009 végére, és ezen a dánok elleni idegenbeli siker sem segített: a svédek és portugálok elleni (elsősorban támadásban) kilátástalan játék és a vereségsorozat egyrészt „besötétített", másrészt aláásta az Erwin Koemanba vetett bizalmat.

A holland szakember azzal a teherrel kezdhette a 2010-es esztendőt, hogy csapata rossz benyomást keltett a legfontosabb mérkőzéseken – az biztos, hogy Svédország és Portugália játékosanyaga erősebb, de a válogatott az őszi selejtezőkön gyakorlatilag helyzetet sem tudott kidolgozni...

Ez volt, amely a Koeman-éra végére sem sokat változott: az évnyitó oroszok elleni 1–1 tisztességes eredmény volt egy elég gyenge meccsen, aztán a válogatottat gyakorlatilag vágóhídra hajszolták a vb előtt csúcsformában pörgő németek (0–3) és főleg a hollandok (1–6) ellen. Játék helyett jobbára kilátástalan darálás volt, és az MLSZ élén bekövetkezett váltás Koeman szerződésének felbontásával is járt.

Várható volt és könnyen indokolható is: a holland szakvezető ugyan a csapat képességeinek megfelelően teljesített a csapattal a selejtezőkön (16 pont egy igen erős csoportban), de a szeptemberi kudarcok után elvesztette a lelátói támogatást, majd a szövetségben is kidőltek az őt preferálók. Összességében Koeman jól mérte fel, milyen taktikai hadrend illik a legjobban a csapathoz, hozta azokat a meccseket, amelyek elvárhatók voltak, de a szűk merítési lehetőség, saját hibái (pl. a vészes csatárhiány a svédek elleni találkozón), a Gera-ügy és az éra vége felé egyre inkább tapasztalható taktikai és válogatásbeli rugalmatlanság megpecsételte a sorsát. A drukkerek többsége kihátrált mögüle, elvesztette a szövetség támogatását – a hollandok elleni 1–6 a lehető legcsúnyább búcsú volt egy motiválatlan, szétesett és fejben már szabadságon levő válogatottal.

A Koeman helyére felkért Egervári Sándor radikális változtatásokat összességében nem eszközölt a keretben: legnagyobb jelentőségű döntéseként visszahívta Gera Zoltánt, aki megkapta a csapatkapitányi karszalagot is. Az nem vitatható, hogy Gerának helye van a keretben, az tán még mindig az, hogy oda kellett-e adni az előzmények után neki a karszalagot – mindenesetre, mint azt egy korábbi elemzésben írtuk, ez bizalmi döntés, és a bizalmi döntéseket csak egy ember hozhatja meg. A szövetségi kapitány.

Egervári az utánpótlás-válogatottból Koman Vladimirt, Elek Ákost – őket már Koeman is bevetette –, illetve Lázár Pált emelte át, Elekre ráadásul kulcsfontosságú posztot bízott védekező középpályásként. A mérkőzések alapján nem bánta meg: Lázár még rutintalan, de teljesítménye nem volt rossz, Elek kulcspillanatban bizonyította a finnek ellen beválogatásának jogosságát, Koman pedig az év egyik legjobbja volt a nemzeti csapatban.

Rajtuk kívül még két „felfedezésről" kell szólni: a magyar kapitányok egyik állandó gondját (ki legyen Juhász Roland partnere a védelem tengelyében?) Lipták Zoltánnal gondolta megoldani Egervári, míg az év végén nagy sikerrel vetette be a Mainzban is remek formába lendült Szalai Ádámot. Közben pedig elvesztette Huszti Szabolcsot, aki az első két selejtező után írt, nagy vihart kavaró nyílt levelével kiírta magát a válogatottak sorából.

Lehet, hogy a Huszti-levél még használt is a válogatottnak:a csapat megnyerte az év utolsó négy meccsét, fokozatosan javuló játékkal.

Az első 2010-es magyar győzelemre szeptemberig kellett várni – 2009. október 14. és 2010. szeptember 7. között nyeretlen volt a csapat! –, és a Moldova ellen elért siker minden volt, csak meggyőző nem, de a válogatott ezt követően San Marino ellen könnyed és szórakoztató játékkal nyert 8–0-ra, majd három pontot hozott azon a találkozón is, melyen az múlott, hogy komolyan vehető riválisai leszünk-e a hollandoknak és a svédeknek. A litvánok elleni meccs – még ha az ellenfél erősen tartalékos is volt – valódi jutalomjáték volt, önbizalomtól duzzadó nemzeti együttessel és rengeteg kialakított helyzettel.

Mi változott? Divatos dolog lett a 2009 őszi kudarcok után az egycsatáros szisztémát szidni, de Egervári együttese is sokszor „másfél" csatárral játszik (Gera árnyék-ék a center mögött) – ennek oka egyértelműen az, hogy kevés a válogatott szintű csatár, és (viszonylag) nagy a merítés támadó középpályásokból.

Mint azt már elemeztük, a felállás kissé támadóbb lett – kettő helyett csak egy kimondottan védekező középpályás, plusz egy támadó szellemű középpályás vagy csatár –, a támadójáték meg egyértelműen hatékonyabb. Ezt nemcsak a gólok száma mutatja (ugyanannyi mérkőzésen 11-gyel szerzett több találatot a válogatott, mint 2009-ben), hanem az is (sőt, elsősorban ez!), hogy a csapat sokkal több helyzetet tud kidolgozni. Némi rosszmájúsággal azt is lehetne mondani, hogy az évzáró, litvánok elleni meccsen a válogatott több helyzetet alakított ki, mint 2009-ben összesen...

A legnagyobb változás Koman és Szalai berobbanása: a középpályás olyan kreatív, gólhelyzetteremtő és sok poszton bevethető játékos, akire Koemannak is nagy szüksége lett volna, és fokozottan elmondható ez Szalairól. A holland kapitány egyik legnagyobb gondja az volt, hogy rendkívül kevés opció közül válogathatott csatárposzton. A bizalmi ember Torghelle Sándor volt, aki Gera mellett az utóbbi évek legjobb válogatott gólszerzője, de hiába példamutató a küzdőszelleme, hiányosságai a nagyobb meccseken rendre kijöttek. Szalai képzettebb és felépítésében is jobb (a plusz nyolc centi Szalai javára nagy előny), ráadásul késő ősszel szerencsésen egybeesett saját személyes csúcsformája és a két selejtező San Marino és Finnország ellen. Ha Szalai állandósítani tudja a formáját, akkor Egervári Sándornak olyan fegyvere van csatárposzton, mint amilyennel Koeman sosem rendelkezett: egy topligában játszó, technikailag is képzett center. Külön balszerencse, hogy egy éve ilyenkor Szalai még a Real Madrid Castillában, a spanyol harmadosztályban játszott – nagy szükség lett volna rá.

Hol lyukas a keret? – kérdezhetünk rá a 2010-es mérkőzések után. Legutóbbi elemzésünk megmutatja, hogy a bal oldali védekezés nem az igazi (látszik, hogy Laczkó Zsolt „átnevelt" balhátvéd), balszélsőben és centerben pedig az alapember kidőlése nagy gondot jelenthet.

A jelenleg legmagasabban jegyzett magyar játékos, Dzsudzsák Balázs kiesése eltiltás vagy sérülés miatt nagy probléma lehet: Huszti önként távozott a válogatottól, az itt is bevethető Rudolf Gergelynek vagy Koman Vladimirnek nem ez a posztja, esetleg Laczkó Zsolt léphet még előre, vagy ott van a Bundesliga 2.-ben Stieber Zoltán – neki azonban a kapitány eddig nem küldött meghívót.

Ha Szalai esik ki, nem sokkal jobb a helyzet: Priskin Tamás nem tipikus center, egy Rudolf, Gera páros földön jó, de „eltűnhet" a 190 centi fölötti bekkek mellett, Németh Krisztián nem játszik rendszeresen, Torghelle pedig kegyvesztett.

Ezzel nagyjából kimerült a választék: Lázok János az egyetlen támadó, aki rajtuk kívül még szerepelhetett 2010-ben, Szabics Imre nyilatkozatai szerint maga is letett arról, hogy még válogatott lesz, a hazai választék pedig nem túl ütős. Ennek illusztrálására csak annyit: a góllövőlista első hét helyezettjéből hárman idegenlégiósok, Oláh Lóránt 31, Ferenczi István 33, Tököli Attila 34 éves, Rajczi Péter pedig 29 és messze nem most futja legjobb formáját...

Felmerül a honosítás: Nemanja Nikolics hamarosan számításba vehető lesz, kérdés, hogy a góllövőlistát fölényesen vezető André Alves pedig szívesen lenne magyar válogatott – de az út odáig hosszú.

Középhátvédben az utóbbi évek kapitányai mind azzal próbálkoztak, hogy megtalálják Juhász párját: Lipták Zoltán teljesítménye egy, a svédek ellen elkövetett súlyos hibától eltekintve megbízható, de nem ártana neki egy erősebb bajnokságban az újabb tapasztalatszerzés. Mivel a Videoton ragaszkodik hozzá, Lipták alighanem marad, és megpróbál minél jobban összecsiszolódni Juhásszal – hasonló szintű csapatban játszó középhátvéd hiányában még ez a legjobb megoldás. Amin feltétlenül javítania kell Liptáknak, az a játék tisztasága (persze ez nem csak rajta múlik): amíg Juhász lap nélkül hozta az összes mérkőzést, Lipták minden tétmeccsen sárga lapos figyelmeztetést kapott.

A keretben uralkodó erőviszonyokat egy úgynevezett depth charttal szemléltetjük: egy játékost több poszton is figyelembe vettünk, a rangsor Egervári Sándor eddigi választásait szemlélteti.

Kit lehet beépíteni még? Ez egy fájó pont, mert nem sokkal az U20-as vb-bronzérem után nem fényes a kép. Németh Krisztiánnak játéklehetőség kellene (minél több), Korcsmár Zsolt „fellépése" elképzelhető, de középhátvédben és védekező középpályásként is ketten-hárman vannak előtte a sorban, Gosztonyi András nem hoz stabil válogatott szintet, Gulácsi Péternek meg Némethhez hasonlóan nagyobb felnőtt csapatbeli tapasztalat kellene. Az ősszel még olimpiai selejtezőt is játszók közül Pintér Ádám és Varga József várhatóan nagyobb szerepet is kapnak a jövőben, csakúgy, mint a litvánok ellen bemutatkozó Kádár Tamás. De olyan játékos, aki jó teljesítményével gyakorlatilag „kikényszeríti" az állandó játéklehetőséget, úgy, mint Koman – csak szeretnénk, ha lenne még egy.

Végezetül egy kérés: osztályzatukkal mondjanak véleményt a nemzeti csapat 2010-es évéről és a válogatott legjobb játékosáról! Önök szerint milyen évet zárt és merre tart a magyar együttes?