Díjkiosztón innen – és túl – Malonyai Péter publicisztikája

Eszem ágában sincs tudományoskodni, de a nevelőedző kitétel egyértelműen tautológia, azaz a fogalom több azonos jelentésű szóval történő kifejezése. Mert ugyebár az edző alapesetben egyértelműen pedagógus, ha nem az, megette a fene az egészet, függetlenül az érmektől, bajnoki címektől.

Vallom én.

Ugyanakkor az időben elhelyezve van értelme a kifejezésnek, hiszen arra utal, aki egy-egy versenyzőt útjára indított a sportágában. Többet emlegetik őket, mint amennyire elismerik – legalábbis mostanáig. (Merem remélni.)

Az elmúlt héten ugyanis díjat alapítottak a nevelőedzőknek, egyszerre kettőt is. Ahogy én látom, nem minden előzmény nélkül, hiszen az utanpotlassport.hu internetes oldal 2022 óta díjazza az ifjakkal dolgozó mestereket az éppen aktuális eredmények alapján.

Úttörő kezdeményezés volt az övék, hiszen a háttérre kevesebb fény esik, mint illene, ezért üdvözlendő, hogy a vívásban legenda Gerevich György és ki tudja, hány pólós atyja, Kemény Ferenc neve teszi igazán rangossá a nevelőedzői elismerést.

Gerevich Györgyről (1946–2008) elég annyit mondani, hogy Szilágyi Áron. Háromszoros olimpiai bajnok kardvívónkat (is) ő indította el pályáján. A részletek helyett legyen elég annyi, hogy a klasszis egy-egy nagy verseny előtt rendre első mestere sírjánál tiszteleg, beszámolva arról, hogy mit tett azért, hogy sikerrel járjon. Egyébként pedig vallja, hogy ha Gerevich mester nincs, aligha háromszoros olimpiai bajnok, ő ültette el benne, hogy a csúcson is kötelező – az alázat. Gerevich mester másik tanítványa, Nemcsik Zsolt Athén (2004) olimpiai ezüstérmese azt emelte ki, amellett, hogy „jó ember és jó pedagógus volt”, valamennyi tanítványánál azt igyekezett erősíteni, amiben jó volt, mellette arra törekedett, hogy valamennyien maguk jöjjenek rá, hogyan jutnak leginkább egyről a kettőre a páston.

Kemény Ferenc pedig… Ő „a” Fecsó (a díj is így rögzíti), nálam olyannyira, hogy csak egy híres Kemény Ferencet tartok számon a magyar sportban, a NOB és a MOB alapítóját. Tehát „a” Fecsó, aki már ifjan (na jó: ifjabban) is legenda volt. Ami engem illett, gyakran eszembe jut – és sokszor emlegetem – a régi Szőnyi úti uszoda műugrómedencéje, ahol hajnaltól egymást követték a serdülőmeccsek, s az őszi, kora tavaszi reggeli ködben a torony tövének támaszkodik egy úr, aki figyeli az egészen kicsiket. Igen, „a” Fecsó, aki mindenkit látni akart, aki csak vízbe ugrott és labdáért nyúlt mifelénk.

Megjegyzem, akkor már parancsnok volt az ifjaknál, küldhette volna valamelyik adjutánsát is, de nem. Neki kellett őket látnia. Kellett – ez jött belülről. És persze a Kásás Tamás-féle generáció, a világverő ifjak (és felnőttek) és társaik (nincs terjedelem a névsorra).

Megjegyzem, nekem is nevelőedzőm volt, nem a vízben – egyébként. Sokat tanul(hat)tam tőle, amiért mindig hálás voltam, vagyok, leszek, csak igyekezhettem, hogy kövessem a tanácsait. Volt egy másfél év, amikor egy kolléga intrikáinak köszönhetően még a köszönésemet sem fogadta. Megviselt, mit mondjak. Aztán megtört a jég, a „Csókolom, Fecsó bá!” után elmosolyodott, átölelt: „Én nem haragudtam rád. Én gyűlöltelek. Mert az ember a barátját csak gyűlölni tudja.”

És ha már névsorolvasás, itt a helye az első díjazottaknak is.

Borosné Eitner Kinga küzdelmét a tapolcai vívósportért végigkövethettem. Mit mondjak, nem is nulláról indult, a lehetőségek a mínusz tartományba estek. De megcsinálta, csinálja. Az Atlantában (1996) olimpiai bronzérmes, hétszeres világbajnok Szalay Gyöngyi később a szigorát, a következetességét emelte ki, de hát nélkülük nem megy. Azt meg én teszem hozzá, hogy napjaink szövetségi kapitánya, Boczkó Gábor, majd Rédli András és Siklósi Gergely (valamennyien érmesek olimpián, világ- és Európa-bajnokságon) is nála kezdett. Ráadásul már nemcsak Tapolcán, hanem Keszthelyen és Balatonfüreden is él a sportág.

Köszönhetően annak is, hogy kollégáival járták az iskolákat is, hogy vívni hívják a gyerekeket. Nem mellesleg a módi az MTK-ból ismert, Szőcs Bertalan és Udvarhelyi Gábor találták ki és vitték sikerre. Nem beszélve arról, hogy náluk egy-egy mester úgymond végigkísérhette tanítványait a pályáján, nem vették el tőle a felnőttkorosztállyal foglalkozók.

A sakkozóknál jeles Jakobetz Lászlót nincs szerencsém ismerni, azt viszont tudom, hogy már ifjan az oktatásra esküdött, a tehetségkutatás a vérében volt (és van). Ma már azt vallja, nem az a legfontosabb, hogy mester váljék a tanítványaiból, nőjön föl emberhez méltó közegben. És egy örökbecsű mondat tőle: „Az nem nevelőedző, aki nincs ott, amikor be kell kötni a cipőfűzőt, amikor meg kell törölni a gyerek orrát, vagy éppen órákon át tartó telefonbeszélgetést szükséges folytatni a szülőkkel.”

És végül a harmadik díjazott Szedlmayer Ildikó. Tanúja voltam, amikor sorra nyerte a korosztályos úszóversenyeket. Nem ma volt. Az sem, hogy érezte, edzőként kell léteznie. A felnőtteknél sem éppen sikertelen (1952, helsinki olimpia: négy arany) mester, Sárosi Imre 1967-től a gyerekeknek szentelte az életét. A tőlük kapott „Mesti” becenévvel lett legenda ebben a műfajban is, ahogy ma már „Ildi néni” is az. Huszonkét éve oktat, jól tudja, hogy az a legfontosabb, mi fogadja a gyereket, mit érez, amikor először jön (hozzák) az uszodába. A legnagyobb eredmény pedig: „Nekem a gyerek boldog tekintete jelenti a sikert az edzésen. Nincs nagyobb elismerés annál, ha látom, a gyerek szeret edzésre járni.”

Nagyon régen nem találkoztunk. Ha jól emlékszem, van már egy évtizede, hogy a kisföldalattin utazva összefutottunk. És amikor kérdeztem, hogy van, hamar eljutottunk odáig, hogy a legfontosabb a hivatásában (nem, nem munka…), hogy mindig ott legyen benne, nincs két egyforma gyerek, mindenkihez más és más út vezet el.

Azt mondanom sem kell, hogy a mostani díjazottak nagyon is megérdemlik az elismerést. Általánosságban pedig épp itt volt az ideje, hogy az első lépéseknél bábáskodók végre az őket megillető helyükre kerüljenek.

Illúzióim nincsenek, legfeljebb reményeim.

Nem tudom, posztumusz adományozható-e a díj, nálam igen, de ugyebár én csak lelkes kívülálló vagyok. Tudva viszont, hogy rengetegen akadtak a közeli és a távoli múltban is, akik olyan nyomot hagytak a gyerekekben, amilyenek csak igazi pedagógusoktól eredhetnek.

Hogy futballban, az akadémiák stábkorszakában létezik-e nevelőedző, nem tudom, de nekem a mostani díjalapítás kapcsán egyből beugrott két legenda a Fradi köreiből. Az egyiket Izsák Károlynak hívták hivatalosan, de ő inkább „Zsazsa” bácsi volt – „a gömbölyded, pirospozsgás Zsazsa, az FTC játékosok atyja. Klubszeretete legendás, mondják: még a szivárványt is zöld-fehérnek látja, ami nem is olyan nagy baj” – írta róla a Sporthírlap a múlt század harmincas éveiben. A grundokon volt otthon, hogy aztán a tehetségeseket hazavigye, a Fradiba.

A másik Üllői úti legenda Logodi Laci bácsi. Őt még volt szerencsém ismerni, végtelenül kedves ember volt, igazi atya. A Fradi serdülőinek mindenképpen, vagy kétszáz kisgyerek volt a neveltje. Egy-egy futball­év végén kakaóval, kaláccsal látta vendégül gyerekeit, emlékezetessé téve nekik az évzárást.
A lényeg, hogy éltek, élnek és élni fognak közöttünk olyanok, akinél a nevelés elhivatottság, az jelenti nekik az életet, hogy embert faragjanak azokból, akik bennük bízva formálgatják magukban a jövőjüket.

Hogy keretbe zárjam a történetet, a végére „a” Fecsót idézem. Azt mondta ugyanis, hogy nem az érmek, a sikerek a fontosak, hanem hogy helytálljanak az életben, akik megfordulnak nála. Váljék rendes ember belőlük. Az pedig örömteli ráadás, hogy vízilabdázni is tudnak.

Az öröm a miénk, az igazi munka az övék.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Nem csak díjkiosztók idején.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!