„Ő maga az egyensúly és a bölcsesség...” - Carlo Ancelotti-portré

 

A reggiolói születésű, Carletto becenévvel illetett – viszont második keresztneve, a Michelangelo már művészt sejtet – Ancelotti 1976-tól kezdődő és tizenhat éven át tartó profi pályafutását soha nem a balhék jellemezték. Középpályásként játéka nem volt túl gólerős és látványos sem, ennek ellenére mindegyik állomáshelyén megkerülhetetlen tényezővé vált. Ez pedig stílusbeli tulajdonságainak volt köszönhető. Nem véletlen volt kapitánya a Romának (egy bajnoki cím és négy Olasz Kupa-siker), majd kulcsembere egy korszakos gárdának, a nyolcvanas évek végén egyeduralkodó (két bajnoki cím, két BEK-győzelem, két UEFA Szuperkupa-, két Interkontinentális-kupa-siker és egy olasz Szuperkupa-győzelem), világklasszisokkal zsúfolt AC Milannak.

Ezekből a tulajdonságaiból a válogatottban – 1981 és 1991 között 26 alkalommal lépett pályára az olasz együttesben –, és 1995-ben induló edzői karrierje során sem engedett. Persze, olyan nagyon nem kellett erőlködnie ahhoz, hogy ne essen ki a – futballtól és a sporttól amúgy abszolút nem idegen – szimpatikus úriember szerepköréből. Természetéből adódóan hozta, vitte magával tovább. Mindezt olaszos temperamentumba csomagolva. Egyáltalán nem olyan típus, mint akinek megalszik a tej a szájában, hiszen végtelenül lelkes, elhivatott, egyben lelkesítő, ám úgy tudja tüzelni övéit, hogy közben arra is figyel, ezzel ne bántsa meg az ellenfelet. Ahol José Mourinho diktálta a tempót három évig, és adta hozzá az arculatot, ott kifejezetten tudtak örülni az Ancelotti-féle mentalitásnak. Meg is lett az eredménye…

Már játékos-pályafutása során sem kerülte el őt a siker – összesen tizennégy hazai, illetve nemzetközi trófea –, ami klubszinten szerzett mérhetetlen tapasztalatot jelentett számára, és amely kimondottan termékeny talajra hullt. Egyedül válogatottbeli múltja miatt akadhat hiányérzete. Bár 1981-től volt válogatott, 1982-ben egyetlen alkalommal sem lépett pályára, térdsérülése miatt maradtak ki hosszú hónapjai, ami pechjére kitette a pontot a spanyolországi vb-n való részvételére. Pedig honfitársai aranyéremmel tértek haza. Azt követően éveken át nem az olasz együttes nemzetközi sikereitől volt visszhangos a világ. Ancelotti ugyan vb-bronzérmesnek (1990) mondhatja magát, edzői karrierjét viszont kizárólag a klubfutballban töltötte eddig, ami aligha véletlen. Jóval gyengébb pedigrével is találhatna magának nívós kispadot. Ha akarna. Ám ezzel ő még vélhetően vár, mert az ő igazi világa a klubfutball.

Egyike annak a hat embernek (korábban Miguel Munoz, Giovanni Trapattoni, Johan Cruyff, Frank Rijkaard és Josep Guardiola ért fel duplán a csúcsra), aki játékosként és edzőként is BEK/BL-sikert aratott. Egy liverpooli legenda, Bob Paisley (1977, 1978, 1981) rekordját beállítva harmadszor nyerte meg az európai nemzetközi klubfutball legrangosabb trófeáját (2003, 2007, 2014). Ancelottit picit előrébb is rangsorolja talán, hogy mindezt két csapattal (az első kettőt az AC Milannal, a mostanit a Real Madriddal) hozta össze, ami rajta kívül csak négy szakembernek (Ernst Happel, Ottmar Hitzfeld, José Mourinho, Jupp Heynckes) sikerült. De visszatérve még a Paisleyvel meghúzott párhuzamra: az 1996-ban elhunyt menedzserrel ellentétben Ancelottinak van még egy további döntős részvétele. És játékosként is háromszor volt döntős: két győzelem a Milannal (1989, 1990), egy döntőbeli részvétel a Romával (1984).

Ilyen edzőfenoménnál talán meglepő, hogy nincs több bajnoki címe edzőként, mint BL-győzelme. Pedig nem akármilyen klubokban mutatta a szakmai irányt. Az AC Milannal 2004-ben, a Chelsea-vel 2010-ben, a PSG-vel 2013-ban nyert bajnokságot. Szégyenkeznie azért nem kell, Arsene Wenger mellett speciel a második nem brit futballedző lett, akinek angliai munkavállalása során összejött a történelmi duplázás: 2010-ben a Chelsea-vel PL-trófeát és FA-kupát nyert. Ha már a klubjait említettük meg, legyen szó arról is, hogy mindenhol karizmatikus vezető állt az egyesület mögött. Ahány ember, annyi stílus. Ancelottival pedig mind szót értett, még inkább fordítva, mert alighanem a nehéz esetekhez – Agnelliék Torinóban, Berlusconi Milánóban, Abramovics Londonban, al-Khelaifi Párizsban, Pérez Madridban – igazodott az olasz tréner.

Sokat elmond róla, még inkább edzői hitvallásáról, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor éppen átmeneti időszak köszöntött be az életébe – játékos már, edző még nem volt – a neves olasz futballiskolában és szövetségi főhadiszálláson, Covercianóban a szakdolgozatában a futball jövőjének a kérdéskörét bontotta ki. Egyben meg is adta a választ: még több dinamizmus! Nos, két évtized távlatából mindezt úgy kell értékelnünk, hogy nagyot akkor sem vállalt ezzel a kijelentésével, de valahol mégis a jövőbe látott. Pedig már a kilencvenes évek környékén sem álmos tempóban kergették a labdát a legjobbak. Értve ezalatt Ancelotti szintjét.

Ami kezdésnek még a Reggiana volt, de hát valahol el kellett kezdeni a szakmát, és felépíteni magát. Miután rögtön az első szezon végén összejött a feljutás – igaz, a bajnokság negyedik helyén végezve –, várható volt, hogy Ancelotti gyors átszállójegyet vált. Már azon a nyáron megkapta a Parmát – olyan klasszisok bontogatták ott szárnyaikat vele együtt, mint Gianluigi Buffon és Fabio Cannavaro –, hogy bajnoki ezüstéremmel BL-induláshoz segítse új csapatát. Igazán irigylésre méltó kezdet. Két szezon után bejelentkezett érte a Juventus, és az ott ért sikertelenség érlelhette meg igazából azt a karaktert, aki azóta topszintet, viszonyítási alapot jelent. A Milannal töltött időszak (2001–2009) már egy sokat sejtető történet színes, gazdag első fejezete volt, amely a Chelsea-nél (2009–2011) és a PSG-nél (2011–2013) folytatódott, illetve tart tavaly nyár óta a Real Madridnál. Nem véletlenül küzdött meg érte a spanyol klub, amely felesbe fizette a párizsiaknak Ancelotti kivásárlási árát az érintett szakemberrel.

Filozófiáját a sportszerűség mellett a minden részletre kiterjedő aprólékosság jellemzi. Sokat persze nem kell vesződnie vele, mert egyrészt eleve a génjeibe van kódolva, másrészt beleivódott játékos-pályafutása során. Nem szégyellte felismerni, sőt mi mit több beismerni a futball változását, amelyhez remekül alkalmazkodott. „Az igazán nagy különbség a játék sebessége. Nekem még volt időm átvenni a labdát, és utána meghozni a döntést, hogy mihez kezdjek vele. Ma a döntést már azelőtt kell meghozni, hogy a labda egyáltalán hozzád kerül, ellenkező esetben elkéstél. A játékosok erősebbek, gyorsabbak, taktikailag érettebbek lettek.” Köszönhető ez speciel a hozzá mérhető edzőknek – tegyük hozzá mindjárt nem is olyan halkan.

 

Trénerként ugyancsak fontosnak tartja, hogy egy futballistából – ha már kellően fel van építve és nemzetközi színtéren elég rutint szerzett – a lehető leghosszabb ideig profitáljon a klub. A Milannál hagyományai voltak a korosabb klasszisok foglalkoztatásának, nem véletlen. Erre a szaktudásra Ancelotti is bátran támaszkodott bármelyik állomáshelyén. Nála a felkészítés nem ér véget az edzéssel, az ellenfél feltérképezésével és a taktika kidolgozásával. Egyéni fizikai és pszichikai tesztek sora várja a játékosait, az adatokra pedig a kollégáival együtt azonnal reagál. Tudja, mikor jött el az ideje a pihenésnek – amikor külső, szemmel látható jele amúgy még nem is lenne –, vagy mikor hat negatív irányba a stressz, ami pszichológus bevonását jelenti a munkába. „Ezek mind mérhető fizikai adatok, és mind kihatnak a teljesítményre éppen úgy, mint a sérülésveszélyre” – összegzett Ancelotti. Ebben is nehéz lenne vitába szállni vele.

Azért olykor ő is képes lazítani, mégiscsak emberből, mediterrán emberből van. A 2003-as BL-trófeát követően – tizenegyespárbajban kerekedtek a róla két évvel korábban lényegében lemondó Juventus fölé – hajnali négykor már a második adag olasz tésztát vette magához, amelyet a csapat séfje tett elé, majd az angol sör hatását akkor már erősen a fejükben érezve a hotel golfpályáján fociztak egyet, tönkretéve a gyepet. „Mi voltunk Európa urai, mi voltunk Manchester urai” – adott magyarázatot valamire, amire senki nem várt ennél ésszerűbb választ az ünneplőktől.

Ancelotti aligha a világ leghiúbb embere, az elismerésre azonban ő is vágyik, de ez egy természetes emberi tulajdonság. Mellette szól, hogy ő nem esik túlzásokba. Amikor viszontlátja a csapatán az elképzeléseit, az saját bevallása szerint a legnagyobb elismerést jelenti egy edzőnek. „Ez egyfajta névjegykártya, amely megjeleníti az edző karakterét, személyiségét. Edzőként aligha kell ennél nagyobb sikerélmény. Először csak a gondolataiban születik meg valami, amit aztán a gyakorlatban tizenegy játékos segítségével megvalósítasz, és végül ráismersz benne: igen, ez vagyok én, és most mások is gyönyörködhetnek abban, amit létrehoztam és megalkottam.” Ezek után mondja valaki, hogy a Michelangelo keresztnév nem predesztinál semmire…

Az olasz tréner szerint a győzelem okozta jó érzés hamar elmúlik, a vereség okozta szomorúság viszont nem. Azt szörnyű megélni, az sokáig szorongatja az embert. Éppen ezért érzi azt, hogy utóbbiból lehet és kell igazán sokat tanulni, és nagy dolognak tartja a futballban, hogy gyorsan jön a lehetőség a javításra. Arra viszont vigyáz, hogy csak a jó dolgok rögzüljenek a psziché és a lélek legmélyére, a rosszak legyenek feldolgozva, kiértékelve és feledve. Az emlékekben már csak a szépek maradjanak meg. Játékosai emlékezetében ő alighanem csak szép emlékeket hagyott, mindezt úgy, hogy a korbácsos és a bratyizós edzők közé sem tartozik, de nem érződik rajta a Mourinho-féle messianizmus sem, aki úgy megy tűzbe a világ ellen, ha kell – ha nem –, hogy követői között ott akarja látni a beosztottjait, méghozzá feltétel nélkül.

„Ha a ló nem hajlandó átugrani az akadályt, akkor két lehetőség közül választhatsz – mondta Ancelotti 2012-ben. – Lehetsz mögötte, ostorral a kézben, és azzal érheted el, amit akarsz. A másik választás, ha előtte mész, és mondjuk egy sárgarépát viszel előtte. Ez két teljesen különböző módszer, az eredmény viszont ugyanaz! Két teljesen különböző érzelmi megtapasztalással. Mindannyiunknak tisztában kell lennie, mikor kell az egyiket alkalmazni. És mikor a másikat.”