Július cézárjai – Csurka Gergely publicisztikája

Álltunk a margitszigeti estében a díszpáholy előtti mellvéden, a Hajósra súlyos csend telepedett, amint csalódott szurkolók ezrei távoztak, elvégre hasonló csúfság még nem esett meg magyar férfi vízilabda-válogatottal. Akadtak mélypontok korábban is, nem is egy, viszont egyvalami nem sérült az 1958-as Eb óta: ha itthon rendeztek világversenyt, mindig dobogón állt a magyar csapat. Hanem 2022 júniusában két nappal az olaszok elleni negyeddöntős sokk után zuhantunk még egy polcot az amerikaiak elleni, ötméteresekkel elveszített meccsel – és azt sehogysem vette be a gyomrunk, hogy itt, a Margitszigeten, a mi szigetünkön, a magyar vízilabda fellegvárában nekünk egy világbajnokságon a hetedik helyért kelljen játszanunk.

Szóval jöttek az elharapott félmondatok, hogy ez így nem mehet, és szégyen, és hogy a 2018-as barcelonai Eb-8. helyre volt magyarázat, ez viszont a komplett csapat... Mígnem Nyíri Zoltán Fradi-igazgató, pólós elnökségi tag egyszerre csak kibökte ott, a mellvéden: „Még nem írtam alá Zsolttal a szerződést. Hetek óta minden készen áll, ő már kétszer kérdezte, hogy mikor jöhet be az újabb két évet lepapírozni, de én mondtam neki, Zsoltikám, még várunk. Mert nincsenek jó érzéseim, és azt gondolom, hogy szükség lesz rád a válogatottnál.”

Bár Nyíri direktor úr nem töltötte órái nagy részét a parton, korábbi játékosként a megérzései – sajnos – nem hagyták cserben. Heteken belül új szerződéstervezetek születtek a Szigeten is, a Népligetben is. Varga Zsoltnak csupán egy éve maradt a Fradiban, amit párhuzamosan csinált végig kapitányként, hogy aztán teljes erőbedobással a nemzeti csapatra koncentráljon.

Mindezt azért illik felidézni több mint egy héttel azután, hogy válogatottunk visszafoglalta helyét a vízilabdavilág trónján, mert meggyőződésem: egy kiemelkedő siker értékét leginkább az adja, honnan indultak, mekkora utat tettek meg a bajnokok, míg feljutottak a csúcsra.

Márpedig akármilyen súlya is van a magyar pólónak a sportág nagyszínpadán, és bármennyire is az jött le a külföldiek beszámolóiból Fukuoka után, hogy ha az aktuális világverseny végül is úgy zárul, hogy 1. Hungary, akkor abban összességében semmi meglepő nincs, ugyanaz a kategória, mintha a brazilok nyernének fociban, az amerikaiak kosárlabdában vagy a kanadaiak hokiban... mégis, tizenhárom hónappal egy vb-7. hely után ez az egész messze nem tetszett magától értetődőnek.

Persze, anekdotázhatnék, hogy a nyári felkészülés során tartott nagyobb sajtóeseményeken miként készítettem be kedves kis kérdéseket Varga Zsoltnak, hogy aztán előtte megállapodjunk abban: mégsem teszem fel őket a médiahad előtt. Az egyik ugyebár a 3-asok bűvöletéről szólt, hogy a vb-k fél évszázados történetében korábban hármat rendeztek ilyen végződésű években (1973, 2003, 2013), és történetesen akkor nyertük a három aranyunkat, most itt vagyunk 2023-ban, ugye, folytatódik a tradíció. A csapathirdetésnél meg annyit lehetett volna elcsattintani, hogy ez voltaképpen a tavalyi, Eb-döntőig menetelő csodacsapat, plusz Varga Dénes és Vámos Márton – őszintén, mi bajunk lehet?

Midőn, immár az aranyérem generálta mámor leülepedésén túl felidéztem a kapitánynak félig viccesen, hogy na tessék, simán fel lehetett volna dobni mindkét labdát a sajttájokon, Zsolt is csak félig mosolyodott el. Majd véresen komolyan válaszolt: „Persze, csak nem láttad azt, amit én. Ez a vadnyugat. Így bármikor meghalhatunk, ennél sokkal biztosabbnak kell lennünk.”

Többek között ez az, ami miatt eljuthattunk a hetedik hely után az elsőig. Hogy a szövetségi kapitány egyetlen pillanatra sem hajlandó elrugaszkodni a valóságtól. Ezért kellett az a bizonyos, a Hajós mellvédjéről „induló” váltás (ami egyáltalán nem megszokott a pólósoknál: legutóbb 1989-ben nyúltak a ciklus közbeni kapitánycseréhez). Varga Zsoltnál egyszerűen nincs mellébeszélés, nincs píárízű tömjénezés, nincs kirakatba menő melldöngető szöveg, nincs közösségi médiás parádézás – holott, ha valamit nem kell magyarázni, az a világbajnoki cím.

Oké, a kapitány sem kért elnézést, hogy aranyéremig vitte a csapatot; ahol ennyi zseni van a fedélzeten, egy ilyen eredmény tényleg nem hat letaglózó meglepetésként, ugyanakkor valóban érződik: ha ezt a vébét egy héttel később játsszák, lehet, hogy teljesen más eredmény születik.

Mert vegyük észre azt, hogy pontosan ugyanazokkal a vetélytársakkal találkoztunk az egyenes kieséses szakaszban – fordított sorrendben –, amelyekkel egy hónappal korábban a világkupában. Ott negyedikek lettünk, miután relatíve biztos kézzel megvertük a görögöket, tükörsimán kikaptunk a spanyoloktól, majd visszatapsolás után az amerikaiaktól is. Eltelt néhány hét, ebből lett három egygólos győzelem, a negyeddöntőben az amerikaiak, az elődöntőben a spanyolok, a fináléban meg a görögök ellen, igaz, utóbbi immár ötméterespárbajban született meg. Kétszer három mérkőzés, hat különböző végkifejlet – négy héten belül. Amikor a Kemény-érában minden szempontból a csúcson járt a gárda, és előbb meglett 2003-ban a vb-arany, majd Athénben az ötkarikás címvédés (plusz egy-egy világliga-elsőség), ugyan hasonló izgalmak árán ért révbe a csapat (Barcelonában az elődöntőt és a döntőt is az akkor még létező hosszabbításban nyerte meg, az olimpián meg jött egy 7–5 az oroszok, majd a legendás 3–0-s fordítással egy 8–7 a szerbek és montenegróiak ellen) – mégis, akkor azok a diadalok maguktól értetődőnek hatottak. És egy pillanatig sem éreztük úgy, hogy alakulhatott volna másképp is. Oké, az athéni döntőből valóban egy sosem volt-sosem lesz mérkőzés kerekedett, ám ne feledjük: azért a csoportmeccsek első körében ugyanúgy cserdített egy 3–0-s utolsó negyedet a csapat a szerbek ellen, és az, hogy 14 percen át nem kapott gólt 5–7 után a fináléban, azzal nagyjából megismételte az elődöntős produkciót, ahol az oroszokat a komplett második félidőre nullázta le (most ne ragozzuk tovább, ez milyen elképesztő teljesítmény – maradjunk annyiban: a visszaigazolása annak, miért tartjuk a 2004-est minden idők legjobb magyar válogatottjának).

Nem akarnék kötésig merülni a nosztalgiázásba, csupán azért ugrottam vissza az időben, hogy ezáltal is igazolódjék Varga maestro megállapítása: sokkal szilárdabb alapok kellenek, mert túl sok apró momentumot tudunk felidézni a fukuokai két hétből, amelyekből, ha csak egy vagy kettő másképp alakul, akkor most aligha aranyérem kapcsán értekezünk.

Miközben már-már népmesei hősök tetteire emlékeztetett Zalánki Gergő hat gólja az amerikaiaknak, Varga Dénes csavarja és Manhercz Krisztián évtizedekre retinánkba égő dudaszós lövése a spanyolok ellen, meg persze a Vogel Soma-összes, azért ne feledjük: olyan még sohasem fordult elő, hogy egy magyar válogatott mindhárom ki-ki mérkőzését egyetlen góllal megnyerve legyen aranyérmes egy világversenyen. Ez amekkora bravúr, legalább olyan súlyos üzenet, belső használatra: ebben a két hétben mi voltunk a világ legjobbjai, de nem vagyunk annyival a többiek előtt, hogy azt hihessük, mindaz, ami történt, abszolút törvényszerű. Mert támadásban rendre előjön, hogy az összes csapatban akadnak zsenik, de a magyar vízilabdázó még ebben a kategóriában is külön kasztba tartozik, viszont hátul éppenséggel hiába állt össze a hátrányos védekezés, meg védte ki a büntetők kétharmadát Vogel, bántóan sok lövés akadt be távolról egyenlő létszámnál, ami mutatja, van teendő bőven az olimpiáig.

Hanem a vetélytársak halántéka így is kezdhet gyöngyözni, elvégre azzal a gondolattal kell megbarátkozniuk, hogy ha a magyarok nagyjából nyolcvanszázalékos készültségi szinttel is világbajnokok lettek, mi vár a riválisokra, ha Párizsra teljes vértezetben érkezünk meg. Afelől ugyanis szemernyi kétségünk sem lehet, hogy kapitányunk az ősztől egy teljes éven át a hét eleji reggeleken eltiporhatatlan harcosokat nevel a fiatalokból, s gyúrja kérlelhetetlen falanxszá a válogatottat, amelyet eszeveszett nehéz lesz megállítani.

Ne feledjük, amellett, hogy Varga Zsolt egyetlen alapvetésben hisz („Munka, munka, munka”), 2000-ben a sydney-i bajnokcsapat szellemi vezetőjeként tett oly sokat a csúcsra jutásért, azaz a mentális felkészítés némi spiritualitással párosulva ma is kiemelten fontos. És ha már falanx – 23 éve ő volt az, aki az olimpiai döntő előtti bemutatásra vonulva az utolsó dördülésével törhetetlenné acélozta a társaság morálját: „Ne feledjétek, mit kiáltottak a csatába induló rómaiak: »Dicsőség – vagy halál!«”

Nos, a törhetetlenség jeleit már Fukuokában is mutatta a csapata – avagy mindent egybevetve nem véletlenül és nem érdemtelenül lettek a magyar pólósok július cézárjai.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!