A Gergely Gábor, Jónyer István és Klampár Tibor alkotta csapat harminc esztendeje úgy nyerte meg a phenjani asztaliteniszvilágbajnokságot, hogy kétszer is fölényesen legyőzte Kínát. A bennfentesek magyar titokról beszéltek, pedig a recept egyszerű volt, s ma is hasznosítható. A diadalhoz tehetséges emberek és rengeteg munka kellett.

Játékosként tagja volt az első világbajnokságon aranyérmet nyert pólóválogatottnak, edzői közreműködésével a Becsej és az Olympiakosz Európa legjobbja lett, Kemény Dénes társaként rengeteget tett azért, hogy a magyar csapat (és fia, Tamás) háromszoros olimpiai bajnok legyen, tíz napja pedig a Szegedet a LEN-kupa döntőjébe vezette Kásás Zoltán, aki a szívére hallgat, de nem tűri a mellébeszélést.

Apai parancsra, sírva ment le első vívóedzésére Stefanek Gertrúd, ám már enyhén szólva sem bánja a szülői szigort. Mint ahogy arra sem gondol vissza keseregve, hogy a Színművészeti Főiskola felvételije helyett egy NDK-beli juniorversenyre szavazott. Miért is tenné, hiszen a vívás ma is főszereplő az életében.

Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt – a sportot, a teniszt és a margitszigeti Sportuszodát egyaránt. Sinkó László ma, a hetvenhez közeledve is remekül helytáll a pályán, s persze a pályája előtt is kalapot emel az igényes néző. Ami pedig a trófeákat illeti: magáénak mondhatja a magyar színházművészet Grand Slamjét, valamennyi állami elismerést kiérdemelte a színpadon.

Még mindig libabőrös lesz az ember, ha visszagondol a pekingi olimpia férfi vízilabdadöntőjére és az azt követő ünneplésre. Lapunk vasárnaponként a főhősöket, a tizenhárom játékost és Kemény Dénes szövetségi kapitányt igyekszik bemutatni. Sorozatunk utolsó fejezete következik, tehát a kispadon a szövetségi kapitány: Kemény Dénes!

KARÁCSONY 2008. „Sokáig nem tudtam, mi hiányzik, aztán rájöttem: a versenyek izgalma, az adrenalin. Nehéz elszakadni ettől az életformától.”