Hoppá: a horvátok is leelőzték futballunkat

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2011.03.17. 08:54
null
Bukovi Márton (balra) és zágrábi tanítványai
A magyar labdarúgás már a húszas-harmincas években is a világ élvonalához tartozott, ám a sportág fejlődése nem állt meg, és ez hetven esztendővel ezelőtt egyre jobban kezdett kiütközni. Hogy többé ne az események után kullogjunk, szükség volt az olyan tanulságos vereségekre is, amilyet az újpesti K.O.-ból még fel sem ocsúdó Ferencváros élt át a korábban nem éppen oroszlánbarlangként számon tartott Zágrábban. Ahhoz a futballforradalmi fejlődéshez viszont, hogy duplát ugorva ne csak utolérjük a nemzetközi élmezőnyt, de meg is előzzük, többek közt éppen a Fradi-verő Gradjanski nagy hatású edzőjére, Bukovi Mártonra volt szükség.

Az NB I 1939–1940-es idényében stabilnak tűnő előnnyel vezetett a Hungária, amikor 1940. március 17-én a két másik dobogóesélyes csapat rangadójára került sor a Megyeri úton. A helyszíntől függetlenül a Nemzeti Sport a „hanyatló Újpesttel" szemben egyértelműen esélyesebbnek ítélte a „felfelé törő" Ferencvárost, mivel az utóbbi mindhárom tavaszi mérkőzését megnyerte, a rosszabb gólaránnyal mögé szoruló rivális viszont ezalatt csak egyet – és az sem volt valami nagy szám a sereghajtó Kassa ellen.

Meglepetés lenne, ha a lila-fehérek pontot szereznének, írta a szaklap, és az első gólt valóban az Üllői útiak lőtték. A szünetben 1:1-re álltak a felek, és a második félidő közepéig egyenlő erők küzdöttek a pályán – aztán jött egy potya gól, a vége pedig 4:1 lett az Újpest javára.

A vesztes felet, melynek védelme igencsak könnyelműen működött úgy egészében is, nem nagyon vigasztalta, hogy a tudósítás szerint „rendszertelenség, csapkodás, elemi hibák" jellemezték a derbit, vagyis a vetélytárs sem játszott igazán jól. A zöldek pedig egyből két helyet csúsztak vissza a tabellán, mert ekkor ideiglenesen a Kispest is megelőzte őket.

A jugók feljavulása

A fradisták nem sokáig nyalogathatták sebeiket, mert a horvát–magyar (sport)barátság jegyében már másnap késő estébe nyúló vonatút várt a csapatra, amelyet a neves zágrábi klub, a Gradjanski invitált meg egy barátságos meccsre. A vendéglátók bombaformában voltak, hiszen épp 5:0-ra lemosták idegenben a SASK-ot, holott Szarajevóból „egy pontot elhozni is nagy dolognak” számított akkor tájt. Noha a válogatott jobbösszekötő, Franjo Wölfl arccsonttörést szenvedett a boszniai túrán, társai 19-én nélküle is földbe gyalulták budapesti látogatóikat!

Mi volt a kijózanító 5:1-es vereség oka? Ezt a kérdést az NS is rögtön boncolgatni kezdte, részben saját erejéből, majd egy igazán illetékes szakembert megszólaltatva. Vegyük sorra mi is a régi újság nyomán, mire jutottak a kortársak.

Ha a horvátországi kudarc mögé akarunk nézni, sehogyan sem találjuk azokat a szokásos mentségeket, melyeket máskor tárgyilagosan el kell(ett) fogadnunk. Ezúttal nem lehetett arra hivatkozni, hogy a Ferencváros kemény bajnoki meccsel a lábában állt ki, mert a Gradjanskinak ugyanaznap szintúgy kemény erőpróbán kellett megfelelnie. Az utazás fáradalmait sem hozhatták fel a Fradi mellett, mivel Szarajevó hasonlóan messze fekszik Zágrábtól, mint a mi fővárosunk.

Ha pedig a hazai pálya előnyét tekintjük, akkor figyelembe illik vennünk azt is, hangzott az érv, hogy az ellenfél kétszer is utazott a találkozót megelőző pár nap alatt, hiszen oda-vissza meg kellett tennie egy jelentős távolságot, míg a mieink második „menetére” már csak a nagy leégést követően került sor.

A konzekvencia: „a vereség oka tehát csak a Gradjanski jó – és a Ferencváros gyenge játékában keresendő! Az eredmény megmutatta, hogy játékerőben legalább ugyanazon a fokon állnak a vezető jugoszláv gárdák, mint a mi nagycsapataink. Sőt úgy látszik, hogy egyet és mást már tanulhatunk is a zágrábi, belgrádi vagy bukaresti együttesektől.”

(Videó: a Gradjanski–Ferencváros visszavágóról már összefoglaló is készült, amit a linkre kattintva tekinthet meg!)

Térjünk ki egy kicsit arra, hogy hol is tartott déli szomszédunk futballja európai összevetésben. A magyar egyesületi elöljárók némelyikének szemében például még messze mögöttünk, amire hivatkozva vonakodtak attól, hogy bevegyék az ottani legjobb alakulatokat a korszak első számú nemzetközi klubsorozatába, a Közép-európai Kupába...

Ezzel szemben a jugoszláv válogatott már az első, 1930-as vb-n elődöntőbe jutott, igaz, az uruguayi tornának meglehetősen foghíjas volt a mezőnye, azaz senki sem tekintette mérvadónak. A következő két világbajnokságon nem szerepeltek, de egy évvel azután, hogy mi Franciaországban ezüstérmesek lettünk, ők 1939 májusában a többek közt Stanley Matthewsszal felálló angolokat fogadták, akiket 2:1-re legyőztek! Ez akkor is nagy szó volt, ha tudnivaló, hogy a szigetországiak a kontinensre átrándulva ritkán vették komolyan a találkozóikat.

Másrészt a siker értékét növelte, hogy a jugó együttesben az éppen kiéleződő ellentétek miatt nem játszottak a horvát menők, pedig jelentős tényezőnek számítottak hazájukban. Akkor viszont már ott voltak, amikor nemzeti csapatuk 1940 áprilisában – tehát a Fradi-féle vendégfellépés után egy hónappal – egy másik rangos erőpróbára vállalkozott, ezúttal idegenben. És Bécsben is nyert, a németeket ugyancsak 2:1-re megverve!

Ehhez a meccshez amúgy érdekes szakmai dilemma fűződött. A német válogatott alapesetben már a modern WM-rendszerben szerepelt, a velünk azonos stílust preferáló osztrákok azonban nem. Emiatt Sepp Herberger, a később legendássá váló szövetségi kapitány (az Aranycsapat berni legyőzője...) a bécsi klubokból többnyire csak csatárokat hívott meg – ne feledjük, ekkor már túl voltunk az Anschlusson, így megnőtt a merítési lehetősége –, ezúttal azonban széles körű esélyt adott (a volt) Ausztria legjobbjainak, hogy bizonyítsák, mire képes a közép-európai játékrendszer. Hát, nem sokra mentek, a WM-szisztémát alkalmazó remek és gyors jugók őket is megtréfálták (aztán majd a zágrábi visszavágón ismét, akkor 2:0-ra).

Bukovi tanítása

Visszatérve a magyar élcsapat megleckéztetésére, az NS sem mulasztotta el kiemelni, hogy a Gradjanski már két évvel korábban a korszerű játékmód hívévé szegődött, azóta is következetesen kitartott mellette – s mindezt az a Bukovi Márton tanította meg neki, aki évek hosszú során át pont a Ferencvárosban futballozott és „érte el világraszóló nagy sikereit".

(Az 1903-as születésű, 12-szeres válogatott centerhalf 1926-tól viselte a IX. kerületi gárda mezét, amelyben négyszeres bajnok, háromszor MK-, illetve egyszeres KK-győztes lett, és az utóbbi diadal esztendejében, 1928-ban az év játékosának is megválasztották az élvonalban.)

Ő volt az is, aki az NS hasábjain már nemegyszer azelőtt is leszögezte, hogy amióta ő szögre akasztotta a cipőjét, „fordult egy nagyot a labdarúgás szekerének kereke. Már nem elég lemenni a pályára és technikai mutatványokkal szédíteni a nézőket és az ellenfelet. Ma már másutt is megtanultak futballozni. Sőt jobban játszanak, mint sok nagy csillagunk.

És még egyet mondott Bukovi Marci: ma már nem játszhat mindenki úgy, ahogy éppen jön. A mai kiegyenlített mezőnyben egyetlen csapat sem mondhat le a jól megválasztott és még jobban begyakorolt rendszer előnyéről.”

Ennek megfelelően a Ferencváros „egykori páratlan tehetségű, rakétaszerű" támadó középfedezete a Gradjanskit úgy készítette fel, hogy a csupa fiatalból álló zágrábi együttes már nemzetközi szinten is egész jó eredményeket ért el – írta az újság, majd így folytatta: „Ha valakinek egyáltalán joga van ragaszkodni a múlthoz, az elsősorban Bukovi Marci lenne. Kevés játékosnak hozott annyi dicsőséget az a bizonyos régi rendszerű játék, mint neki.

Mégsem mereng el, nem dugja a homokba a fejét. Sőt inkább ellenkező túlzásokba esik. Tőle származik az a híres mondás, hogy »szégyellem magam, hogy úgy játszottam annak idején középfedezetet, ahogyan«. Pedig abban nincs szégyellnivaló. Akkor az volt a jó futball, most nem az. Szégyellnivaló az lenne, ha ezt nem látná be. Bukovi azonban nem a régi szép idők dalnoka, hanem a korszerű labdarúgás egyik apostola. Ezért érdekes, ha beszélünk vele.

Bukovi lovagias ellenfél. Nyíltnak jellemzi a mérkőzést, és tiltakozik az ellen, mintha a Ferencváros alárendelt szerepet játszott volna. Nem így volt, mondja; szerinte a Fradi csak játszott, játszott, de elfelejtette, hogy a játék célja a gól. A Gradjanski futballja veszélyesebb, tartalmasabb volt.

»A súlyos vereség oka, hogy az ellenfél csatárai mindig szabadon vehetik át a labdát. A magyar hátvédek és fedezetek a levegőbe helyezkednek, időt engednek a rivális játékosainak, legfeljebb akkor támadják meg őket, amikor azok már a labda birtokában vannak. Nem szakértőnek talán tetszett is a ferencvárosi védők könnyed játéka, csak azt nem értették, miért késnek el mindig a közbelépéssel. Szerintem a horvát győzelem nagyobb arányú is lehetett volna.«

Bukovi rengeteg más hibát is felfedezett a vendégek játékában:

»A csapatnak van technikai tudása, de azt rosszul alkalmazza. Bajok vannak a küzdőképesség körül is. Csak addig küzd a Fradi, amíg egyformán áll ellenfelével. Ha a mérkőzés számukra kedvezőtlenül alakul, a ferencvárosi játékosok megadják magukat. Ezért kapnak sok gólt az elvesztett mérkőzéseiken. Kevés az önállóság bennük, s kevés a kapura lövés is, fogyatékos a lövőképességük. Nehezen rúgnak gólt, de könnyen kapnak.«

Aztán még egy nagy baj:

»A Ferencvárosnak nincs kialakult rendszere. Játékfelfogását könnyelműség, komolytalanság, rendszertelenség jellemzi. Az angol rendszerben például nemcsak a három előretolt csatárnak van állandó őrzője, hanem még az előkészítőknek, a két összekötőnek is. Nagy baj továbbá, hogy a csatárok Sárosi doktortól várják a góllövést. Gyurkát rendszerint annyira lefogják, hogy át sem tudja venni a labdát. A támadók általában lelassítják a játékot, a belsők nem mozognak eleget, a szélsők túlságosan ragadnak a partvonalhoz.

Sablonos játék ez, amely nagy könnyebbséget jelent az ellenfél védelmének. Nem láttam egyetlen lyukra játszást sem. A mezőnyben minden szépen megy, de az utolsó húzásokkal mindig baj van. A labdamenet mindig nagyon lassú. Nem fontos, hogy az összes játékos Jesse Owens legyen, de ha állandó mozgásban vannak, a játék gyorsnak tűnik fel.«

Megkérdeztük, hogyan is tért rá a korszerű rendszerre.

»Amikor négy éve a Gradjanskihoz szerződtem, az egyesület elnöke – széles látókörű sportember – figyelmeztetett, hogy a csapat a régi bécsi iskolát játssza. Ennek nagy hibái vannak, arra kért tehát, hogy tanítsak be korszerű rendszert. Külföldet járva magam is meggyőződtem a régi rendszer gyengéiről. Azt hiszem, angliai utam tapasztalatait jól fel tudtam használni Zágrábban.«

Végül hozzátette: ha a Ferencváros áttérne az új rendszerre, akkor látná csak igazán, milyen jó eredményeket tudna elérni..."

A tapasztaltak hatása

Okfejtése – de legfőképpen az átélt csalódás – nem maradt hatástalan a zöld-fehérekre. Dimény Lajos edző néhány nappal később a következőket válaszolta arra a kérdésre, hogy mit szóltak labdarúgói a zágrábiak produkciójához.

„Dicsérték, és megállapították, hogy angol rendszerrel is lehet szépen játszani. Mondhatnám úgy is, hogy a mi mindenféle rendszertől idegenkedő futballistáinkat kissé meghódította a Gradjanski játéka. Sokat beszéltünk a mérkőzésről, s a fiúk jelentkeztek nálam, mondván, üljünk össze, tárgyaljuk meg a különböző rendszereket és válasszunk egyet.

Jelenleg a meccs elején úgy huszonöt percig látszik, hogy igyekeznek betartani bizonyos utasításokat, de azután mindenről megfeledkeznek. Ha meg gólt is kapnak, fejetlenül, össze-vissza kezdenek játszani. Én igyekeztem már korábban is rendszert meghonosítani a Ferencvárosban, de most, hogy a játékosok is mellém állnak, biztosan sikerül is majd a tervem."

Emlékezzünk: ezt a felettébb lesújtó képet két évvel azt követően mutatta magáról a magyar bajnokság egyik sztárcsapata, hogy válogatottunk a világ második legjobbja lett... Világos, hogy pusztán az egyének tehetsége már nem volt többé elegendő a sikerekhez, és ennek felismeréséhez kellettek a fájó pofonok is.

Az átalakulás persze fokozatos volt. Öt nappal a horvátországi verés után a hagyományos húsvéti tornán a Fradi felidézte a régi szép időket, hiszen 6:2-re kiütötte a hasonlóan patinás Rapid Wient.

Ebben nyilván még aligha játszott szerepet az együttes tagjainak imént taglalt tanulási nekibuzdulása (pláne, hogy mint láttuk, az osztrákok is az elavult régi szisztémát alkalmazták), inkább az érdemel említést: a zöld-fehér közönség „megint megmutatta, hogy a leghűségesebb és legragaszkodóbb; az 1:4 és 1:5 után senki sem számított arra, hogy 11 ezer ember lesz kíváncsi a vasárnapi találkozóra”.

Másnap Bécsben még kétszer annyian zsúfolódtak a lelátókon, sőt ötezer későn jövőt el kellett küldeni a pénztáraktól. A derék futballbarát sógorok jól jártak a húsvéthétfői programmal, mert a nyuszi győzelmet hozott nekik: az Austria 4:2-re megverte a Fradit. Amely ezzel együtt is második lett a négycsapatos tornán – egyedül a veretlenül (egy gőzelemmel és egy döntetlennel) záró Hungária előzte meg.

Más kérdés, hogy az MTK-nak ez már a hattyúdala – konkrétabban: profi szinten az utolsó idénye – volt. A Feldmann Gyula vezette Hungária hatalmas iramban tört előre a tavaszi fordulók során, és úgy látszott, hogy el sem lehet venni tőle a bajnoki aranyérmet. Csakhogy a Fradi ellen vereséggel végződő rangadón a szakvezető agyvérzést kapott, majd a következő két játéknapon elkönyvelt egy-egy vesztes és ikszes meccs miatt két fordulóval a zárás előtt ismét nyílttá vált a bajnokság.

Az utolsó előtti körben a címvédő Újpest ellen elért döntetlent csalás miatt a kék-fehérek megóvták, de beadványukat elutasították. Maradt számukra a csalódást jelentő második hely – mindössze rosszabb gólaránnyal a Ferencváros mögött –, miközben a klubra nehezedő politikai nyomás oly nagyra nőtt (lásd zsidótörvények), hogy a Hungária a nyáron fel is oszlott. Nem egészen egy évvel később pedig az MTK amatőrbajnokságban induló együttesét is kizárták, így a kék-fehérek tevékenysége 1945-ig szünetelt.

A majdani megújulásuk azonban fontos szerepet játszott a magyar labdarúgás felemelkedésében, s itt csatlakozunk vissza az Üllői útiakhoz és Bukovihoz. Ugyanis a Fradi a végül megszerzett NB I-es elsőségét már csak az idő rövidsége miatt sem a tervezett nagy játékmódbeli átalakulásnak köszönhette, és bár a következő szezonban is első lett, utána évekre hátrébb szorult a hazai erősorrendben.

A forradalmi nagy változások pedig – nem kis részben ugyancsak történelmi okokból, hiszen az FTC minden volt, csak a világháború után kiépülő új politikai kurzus kegyeltje nem – máshol játszódtak le. Bukovi Márton, aki IX. kerületi játékos-pályafutását, majd két év franciaországi légióskodást követően már 1936-ban edzőnek állt Zágrábban, az ott elért fényes sikerek – két jugoszláv bajnoki cím (1937, 1940; utóbbi nem sokkal a Fradi elpáholását követően), majd egy horvát aranyérem (1943) a közben felbomló délszláv ország utódállamában – nyomán kapós lett idehaza.

Az MTK hívta 1947-ben (amikor még volt nem teljesen szétverve a demokrácia, azaz elvileg másnak is lehetősége lett volna szerződtetni), és a szakvezető hű maradt a fentebb idézett újító elveihez. Többek között az ő nevéhez fűződik annak a szisztémának a kidolgozása (nagyjából 4–2–4-gyel írható le, továbbfejlesztve a WM 3–2–5-jét, pedig ugye már az is milyen sikeres volt az itthon korábban dívó felfogáshoz képest), amelyet válogatott szinten az Aranycsapat használt – tudjuk, mekkora sikerrel. Bő tíz évvel a Gradjanskinál átélt keserves lecke után már tőlünk tanult a világ (angol, bécsi, jugoszláv és többi része) – játékrendszert is...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik