A meseszép álomból valóság lett
Jópofa becenevekből nincs hiány.
Az új Habi – Debrecenben.
A Kárpát-medence Gravesenje.
„Józsika” csatárként indult – Varga József szűrőként lett a magyar aranyérmes DVSC oszlopa.
Tizenkét évesen egy olaszországi tornán lőtt hat gólja és tíz gólpassza azt sugallta: a brazil futballért élő-haló csenevész srác megmarad a támadóposzton. Ahogy azonban az évekkel ellentétben a centik nem szaporodtak, a törékeny kölyök a támogatottak kategóriájából a megtűrtekébe csúszott át.
„Nem adtam fel, habár tényleg kicsinek és gyengének találtattam” – mondja évekkel később is furcsán bizonygató hangnemben a Kalmar elleni BL-selejtezőn 2–0-ra nyerő magyar aranyérmes első góljának szerzője, aki hatévesen a debreceni Olasz Focisuli kötelékében kötött örök barátságot a labdával.
Persze aki élete első iskolai dolgozatában azt veti papírra, hogy futballista akar lenni, annak eltökéltségével talán nincs akkora gond – a míves karrier szinte boritékolható.
„Sokan megmosolyogtak később is, mert az álláspontom nem változott az évek során, apám hitte, hogy képes vagyok beteljesíteni az álmomat, és az ő hite átragadt rám. Nincs varázslat, egyszerűen csak szeretem a focit. Egyébként a brazilimádat is a vérrel jött: a világbajnokságokon sárga mezt húzva pattantunk a fotelbe, és megbabonázva gyönyörködtünk a dél-amerikaiak stílusában, abban a légies lazaságban, ami csak az övék.”
A kölyökcsatár a szambafutball szerelmeseként választott magának idolt (nem példaképet, mert az a rang a húszévesen elveszített apát illeti): a világbajnokságok abszolút gólrekorderéért, Ronaldóért rajongott. Hogy mi lett volna egy magyar–brazil esetén a családi megoszlás, nem derül ki, a felvetésre sejtelmes sóhaj a válasz.
Helyi kedvenc viszont van – volt.
„Debrecenben Sándor Tamás mellett nőttem fel, miatta jártam meccsre, ennek megfelelően éltem meg azt a pillanatot is, amikor az első csapathoz kerültem, és vele edzhettem.”
A lámpaláz mindamellett ebben a helyzetben is messzire elkerülte, akárcsak első NB I-es mérkőzésén (Kaposvár–DVSC 0–1), amelyet olyan eksztázisban (és annyira régóta…) várt, hogy saját bevallása szerint tulajdonképpen elfelejtett izgulni: „Húsz magyar élvonalbeli mérkőzés nem a világ, de nekem elégnek bizonyult ahhoz, hogy levetkőzzem a meglévő gátlásaimat, hogy csak arra gondoljak a fellépések előtt, ami a dolgom, azt szuggeráljam magamba: meg tudom csinálni.”
Szerda este a Kalmar elleni nemzetközi tétmeccses bemutatkozó sem zökkentette ki a nyugalmából:
folytatás...
