A nevető harmadik

Keleti Ágnes. Papp Laci. Az Aranycsapat. Szőke Kató. Gyenge Valéria. Csermák József. Hódos Imre. Kovács Pál. Takács Károly – és a többiek. A magyar sport történetének kiemelkedő alakjai, akik 1952 júliusának végén, augusztusának elején mindannyian olimpiai bajnoki címet szereztek. Méghozzá Helsinkiben, a XV. nyári olimpián, amely minden idők legeredményesebb magyar szerepléséről marad emlékezetes: a mieink 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet szereztek, amivel az egész világ elismerését kivívva a harmadik helyen zártak az éremtáblázaton.

A játékokat – a hidegháború legerőteljesebb időszakában jártunk – átitatta a politika. A Szovjetunió először vett részt az olimpián, és rögtön 71 érmet (köztük húsz aranyat) szerzett. A szovjeteket csak az Egyesült Államok előzte meg, így aztán ezen a téren is kezdetét vette a szovjet–amerikai rivalizálás.

Ám a szovjetek jelenlétével változtak a „házi szabályok” is: hogy mást ne mondjunk, a keleti blokkból érkező sportolókat (lengyeleket, bolgárokat, cseheket, szovjeteket, románokat, kínaiakat és a magyarokat) külön szállásolták el. „Buszok vittek be a városba, a versenyek színhelyére, a másik falu nekünk tabu volt. A buszon mindig ült egy-két »kísérő«, akik éberen figyeltek mindenkit” – emlékezett vissza az úszóbajnok Gyenge Valéria az akkori körülményekre.

Természetesen nemcsak a nemzetközi viszonyokat, hanem a magyarok szereplését is meghatározta a történelem: a Rákosi Mátyás-féle vadkommunizmusnak fontos legitimációs bázist jelentett a sikeres olimpiai szereplés, ugyanakkor egyéb szempontoknak is meg kellett felelni. Tornában például hagyni kellett volna győzni a szovjet elvtársnőket, csakhogy a tornaversenyek idején, az olimpia ötödik napján még egy árva aranyérmet sem szereztünk, így a viadal délelőttjén érkezett meg a távirat Budapestről – magától Rákositól –, amely zöld utat adott a mieinknek.

Az öttusázók pedig már néhány évvel korábban körön kívülre kerültek, amikor szövetségi elnöküket, Pálffy György altábornagyot a Rajk-per egyik vádlottjaként kivégezték. Végül úgy kellett kikönyörögni a férficsapat indulását (mondván, a szovjet elvtársak is öttusázhatnak), de edzők és segítők nem mehettek velük – Benedek Gábor, Szondy István egyéniben így is második, illetve harmadik lett, Kovácsi Aladárral pedig megnyerték a csapatversenyt.

A mieink ráadásul több sportágban ismeretlenként köszöntötték a mezőny nagy részét, hiszen a vasfüggönyön túlra nemigen járhattak versenyezni (nehogy úgymond ideológiailag megfertőződjenek), így legtöbbször csak a béketáborbeli ellenfelekről tudták, mire képesek. A központosított irányítás ugyanakkor embereken, klubokon, hagyományokon keresztülgázolva, de megteremtette a felkészüléshez szükséges feltételeket a sportolók számára, s ennek páratlan szereplés lett az eredménye.

Amikor Rákosi elvtárs a játékok előtt meglátogatta a tatai edzőtábort, megkérdezte a birkózókat, mire számíthat tőlük. A váltósúlyú Szilvásy Miklós erre megveregette a rettegett vezér vállát, és annyit mondott: „Ne nyugtalankodjon, minden rendben lesz, hozzuk az érmeket.”

Igaza lett.

Következik 1956, Melbourne