Játékok a világ végén

Amilyen szerencsétlenül indult a jubileumi tizedik olimpiai játékok története, olyan sikeres versengésnek adott otthont végül Los Angeles. Pedig egy darabig úgy tűnt, az egész világot megrengető gazdasági válság maga alá temeti az olimpiát: a kaliforniai városban, amely egyetlenként jelentkezett a rendezésre, hat hónappal a játékok előtt még hiába várták, hogy akár csak egyetlen árva ország is benevezzen a viadalra. Aztán elkezdtek szállingózni a jelentkezések, ám így is csak mintegy feleannyi (37 országból összesen 1332) sportoló vett részt a versenyeken, mint négy esztendővel korábban.

És közöttük is voltak, akik igencsak kalandos úton vergődtek el az eseményre: a brazil csapat például 25 tonna kávét vitt magával a hajóútra, amelyet az útba eső kikötőkben próbált eladni, de csak 24 dollárt sikerült ilyen módon összekaparnia. Mivel az Egyesült Államok egy dollárt kért egy-egy beutazási engedélyért, csak kéttucatnyi brazil sportoló léphetett amerikai földre az útnak induló 69-ből. A többiek abban bíztak, hogy a San Franciscó-i brazil nagykövetség segít rajtuk, de mire a futárral küldött 45 dollár értékű csekk megérkezett, a brazil pénz annyira leértékelődött, hogy a papír már nem ért, csak 17-et, emiatt nem sikerült beváltani. Így aztán a 45 szerencsétlenül járó brazil olimpiai részvétel helyett tovább hajózott északnak, és árulta akkoriban még kevéssé népszerű portékáját…

Nekünk, magyaroknak is megvolt a magunk baja, hiszen a Magyar Olimpiai Bizottság csak 47 versenyzőt tudott kiutaztatni az olimpiára, és ha nincs az úszók és a vízilabdázók amerikai versenykörútja (amelynek bevételéből nemcsak saját ötkarikás részvételüket finanszírozták, de még a hazai olimpiai mozgalmat is segítették), talán még kevesebben lettek volna. Ám a kisebb létszámú magyar különítmény is kitett magáért – de erről majd később.

A sportolóknak előbb ugyanis el kellett jutniuk Los Angelesbe, amihez hatalmas távolságot kellett leküzdeniük.

„Hajónk öt nap alatt kelt át az Atlanti-óceánon, közben a fedélzeten futottunk, de az úszók számára volt egy kis medence is. Aztán egy hét alatt szeltük át vonattal Amerikát, és minden megállónál leszálltunk, fel-alá futkároztunk a peronon, hogy legalább ennyit mozogjunk, majd indulásnál visszaugrottunk a vonatra” – emlékezett vissza például Violet Webb, a 4x100 méteres női váltó tagjaként olimpiai bronzérmet szerző angol futó.

Ha azonban az ember egyszer már eljutott Los Angelesbe, fantasztikus élményben lehetett része. Hogy mást ne mondjunk, az 1924-ben felépült LA Coliseumban 105 ezer ember ünnepelt a megnyitón – más kérdés, hogy amíg a legnagyobb hollywoodi sztárok, Charlie Chaplin vagy Marlene Dietrich meg nem ígérték, hogy fellépnek a stadionban, nem fogytak annyira a jegyek…

Ezt leszámítva azonban zökkenőmentesek voltak az előkészületek, ráadásul a Los Angeles-i játékokon két hagyományteremtő újítást is bevezettek. Egyrészt itt álltak először győzelmi pódiumra az érmesek (lett is belőle egy kis botrány, amikor az 1500 méteres síkfutásban aranyérmes olasz Luigi Beccali fasiszta karlendítéssel ünnepelt a dobogó tetején), illetve itt építették fel először az olimpiai falut. Az 1206 férfi versenyző legtöbbjét kis kétágyas bungalókban szállásolták el (a 126 hölgynek luxusszálloda jutott), a minitelepülés emellett számos étteremnek, postának, színháznak és kórháznak is helyet adott, a sportolók pedig odavoltak érte.

„Az olimpiai falu valamennyiünk részére olyan élményt jelentett, mely örök életünkre szólt. Keveredhettünk és barátkozhattunk itt mindenféle néppel, fajra, vallásra és bőrszínre tekintet nélkül. Barátságok ezrei szövődtek! Úgy hiszem, az olimpia fennállása óta az olimpiai falu szolgálta a legjobban azt az eszmét, amelyért a modern olimpiákat életre keltették” – lelkesedett például Piller György, aki kardvívásban szerzett két aranyérmével egyébként is kiemelkedő alakja volt a játékoknak.

A versenyek színvonalára sem lehetett panasz: a szabadúszó szerencselovagokat kirostálta a mezőnyből a hatalmas távolság, és minden nemzet csak legjobbjaival képviseltette magát, a klasszisok pedig kitettek magukért: összesen 18 világcsúcsot állítottak be vagy döntöttek meg a viadal 16 napja során. (Ha már itt tartunk, Los Angeles ebben is első volt: először az amerikaiak tartottak szigorú időrendet a hosszú hetekre elnyúló játékok helyett, és azóta is picit több mint két hét az olimpiák „hivatalos” időtartama.)

Essék most már szó a magyarokról is, hiszen a kis különítmény hat aranyérmet, öt ezüstöt és öt bronzot gyűjtött. Az a hat pedig könnyen lehetett volna nyolc is, ha a műszabadgyakorlatban (magyarul talajon) és lólengésben aranyérmes, kiváló tornászt, Pelle Istvánt (aki később második lett korláton is) nem pontozzák le botrányosan az összetettben, ahol így szintén második lett. A kisöbű puskásoknál pedig a fekvő 50 méteres számban BarátLemberkovits Antal zárt aranyérmet érő kerek tízessel – épp csak sajátja helyett a szomszédja céltábláját találta telibe, így csak 18. lett…

Miután az aranyérmesekről olvashatnak bővebben is a szélső hasábokon, e helyütt még egy második helyezettet emeljünk ki: Manno Miltiadész Birkózók című szobrával lett ezüstérmes a művészeti versenyben. Az 52 éves alkotó korábban sem mozgott idegenül a sport világában: ő volt az első magyar labdarúgó-bajnokság gólkirálya, a századfordulón megnyerte az akkor legrangosabb hazai, Siófok és Budapest közötti kerékpárversenyt, volt már olimpikon evezésben és Európa-bajnoki ezüstérmes gyorskorcsolyában – idősebb korára pedig megszerezte a hőn áhított ötkarikás érmet is. Úgyhogy neki is megérte a világ végére utazni.

Következik 1936, Berlin