Ázsia-bajnokság

Ahhoz képest, hogy az aszta litenisz a viktoriánus Anglia könyvtárszobáiban, lányregények köteteiből felállított hálók fölött, szivarosdoboz tetejével és pamutgombolyaggal játszva alakult ki egy rókavadászat meg az ötórai tea között, egészen szép világkarriert futott be.

Arról nem is beszélve, hogy nekünk, magyaroknak is az egyik sikersportágunk – és még inkább az volt, mielőtt Kína meg nem hódította és be nem kebelezte.

Az ázsiai előretörés az ötvenes években a japánok hegemóniájával kezdődött, mostanra pedig a sportág szinte teljes egészében Kína hitbizományává lett: a férfiaknál még csak-csak felfedezhetünk némi változatosságot, de a hölgyeknél, illetve vegyes párosban az elmúlt 15 vb-n összesen három elsőséget engedtek ki a kezükből a kínaiak – a lehetséges 45 közül. A csapatversenyt 1975 óta csak egy alkalommal nem a kínai hölgykoszorú nyerte meg, de az elmúlt 15 évben a férfiak is mindössze egyszer találtak legyőzőre.

A sportág legnagyobb mestereinek egyértelmű fölényét azért érdemes ennyi számadattal alátámasztani, mert a fentiek két dologra is rámutatnak. Az egyik, hogy csoda lesz, ha a pekingi játékokon a négy szám(férfi és női egyes, valamint ez évtől a párost váltó csapatversenyek) közül akár csak egyben elmarad a hazai diadal. A másik, hogy a szinte az összes vonatkozó örökranglistán, éremtáblázaton és kimutatásban a kínaiak mögött a második helyen szereplő Magyarország pozíciója mennyire előkelő valójában.

Bár legnagyobb klubjaink alapjában véve tragikus anyagi helyzetéből kiindulva mindez nem tűnik valami hihetőnek, mégis igaz: pingpongnagyhatalom vagyunk. Hatvannyolc világbajnoki aranyéremmel büszkélkedhetünk az Eb-elsőségek, BEK-győzelmek és egyéb trófeák mellett, más kérdés, hogy a legutóbbi vb-aranyunk 1979-ből, Phenjanból származik. Ez a magyarázata annak is, hogy a jobbra fent található kis éremtáblázat miért mutat ilyen szomorú összképet. A magyar asztalitenisz aranykorában nem volt olimpiai sportág a pingpong, amióta pedig szerepel a játékok műsorán, már csak két negyedik helyre futotta az erőnkből az ázsiai áradattal szemben: Szöulban Klampár Tibor, Sydneyben (párosban) Bátorfi Csilla és Tóth Krisztina maradt le épphogy a dobogóról.

Hasonló bravúrra Pekingben botorság lenne számítani – nem mintha nem volnának remek játékosaink és megalapozott szakmai programunk. A női szakág Bátorfi Csilla lassan három évvel ezelőtti búcsúja ellenére nemcsak tartja a frontot, de egyre fejlődik: jelzi ezt a lányok idei világbajnoki ötödik helye, és tavalyi Európabajnoki elsősége is. Pedig amióta a magukra valamit is adó országok legalább két kínai pingpongost honosítanak, átrendeződtek az erőviszonyok. Szerencsére a nemzetközi szövetség az idén véget vetett az otthon másodvonalbelinek számító, ám még mindig kiemelkedő tudású ázsiaiak beáramlásának. Így már csak azt a nyolc-tíz évet kell kihúznunk, amíg az utolsó pillanatban, „villámigazolással” holland vagy spanyol állampolgársághoz jutó kínaiak kiöregszenek az európai mezőnyből…

Többek között a honosítási hullámnak itta meg a levét a magyar női válogatott is, amely elbukta a kvalifikációt. Tóth Krisztina ugyan világranglistahelyezése alapján alanyi jogon kvótás lehetett, de az áprilisi, nantes-i európai selejtezőt kissé elszúró Póta Georgina és Lovas Petra akkor még nem tudott csatlakozni hozzá. A budapesti világselejtezőn pedig már feltűnt három, az utolsó pillanatban hirtelen olimpiaképes hongkongivá, illetve spanyollá avanzsált kínai is, így a mieinknek nem sikerült kiharcolni a csapatkvótát. Pedig Póta emlékezetes meccsen mindössze két labdára volt a bravúrtól a hongkongi Tie Ja-na ellen... Egyéniben azért mindhárom magyar lány elindulhat majd a játékokon, de a legjobb nyolc közé kerülés bármelyikük számára minimum a csodával érne fel: jelen állás szerint körülbelül negyven ázsiai (elsősorban kínai, koreai vagy japán) születésű pingpongos van az ötkarikás mezőnyben, nagyjából húsz különböző ország zászlaja alatt.

A férfiaknál egyszerűbb a helyzet: 1996 óta nem szerepeltünk az olimpián. Amúgy sem az elmúlt bő évtized volt a szakág legfényesebb időszaka, hiszen megesett, hogy amiatt is aggódnunk kellett, nem esünk-e ki a harmadik vonalba a csapatvébén. Az utóbbi években azonban megváltozott a helyzet: Zwickl Dániel, Jakab János, valamint a rutinos Pázsy Ferenc előbb viszszajutott, majd bent is maradt a legjobbak között, és nem egy bravúros győzelmet arattak a fiúk sokkal magasabban jegyzett riválisok ellen is.

Hasonló bravúrra Pekingben csak Jakabnak lesz lehetősége, ugyanis Zwickl és Pázsy ha nem is sokkal, de lemaradt a kvalifikációról. A Lombard BVSC ifjúsági Európa-bajnoka az olimpián további nagy skalpokat szerezhet. Félnivalója senkitől sincs, a világranglista első 10–15 helyezettjét leszámítva bárkivel képes lehet ki-ki meccset játszani.

Tóth, Póta, Lovas, Jakab valamennyien remek játékosok, de mind a négyük esetében a szerencsén is áll vagy bukik, meddig jutnak végül. Az asztaliteniszezők világversenyein már egy jó ideje ugyanis az a mondás járja a sorsoláskor: „Csak kínait ne!”

Pekingben nehéz lesz elkerülni őket.

És nem csak az utcán…