Mondjatok valamit!

Azért egy csendesebb, higgadtabb pillanatban muszáj beismernünk, hogy olykor kifejezetten visszataszító szakma a miénk. Sportolói szemszögből bizonyosan.Azok a pillanatok igazán gyűlöletesek, amikor a nagy zuhanást követően a média afféle falkaként várja a vesztest. Ez az olimpián különösen idétlenül veszi ki magát, elvégre a legtöbb helyszínen kialakítottak egy úgynevezett Mixed Zone-t, korlátokkal elválasztva. Az egyik oldalán áll az újságíró, akitől elvárják, hogy hozzon nyilatkozatot, mert a szakma alapja, hogy szólaljon meg, akiről tudósít, a másikra behajtják a sportolót, mint a marhát a vágóhídra, azaz ha akar, ha nem, szembe kell néznie a zsurnalisztákkal.Győztesként ez élvezet. Ha afféle semleges eredmény született, akkor puffognak a közhelyek, esetleg a poénok.A gond akkor kezdődik, amikor valaki alulteljesít. A helyzet pedig akkor válik szörnyűvé, amikor az illető pontosan tudja, mit rontott el, mit veszített el az előző pillanatokban, a lelkében a koromsötét éjszaka lesz úrrá, gyomra összeszorul, és a legszívesebben eltűnne, valahol a végtelenség ködében - és ha van valami, amit a lehető legkevésbé csinálna szívesen, az a válaszadás, az értékelés, bármiféle szöveg megfogalmazása. Csakhogy ez kőkemény világ, őt profinak tekintik, aki izzadtság, víz- vagy könnycseppel az arcán, tizenévesként, avagy pályája végére érő rókaként bármikor képes frappáns, nyomdakész mondatokban fogalmazni, értékelni a kudarcot.Néha kicsit visszahőkölök. Magunktól.Délután néztem Waldnert, a svédek pingpongkirályát, az egyetlen szirtet az ázsiaiak tengerében. Kikapott az elődöntőben valamelyik mandulaszeműtől, ballagott lefelé, erre vagy öt fotós közvetlen közelről - bumm. Az objektív szinte az arcába nyomódott, az agyában pedig az események mellett az exponálógombok kattogtak. Nem szólt semmit, csak ment.Mint Cseh Laci. Illetve ő csak ment volna. Miután annyi keserves edzés és a lélekgyötrő lábtörés, valamint az önmaga számára csalódást keltő, 400 vegyesen szerzett bronza után 200 vegyesen milliméterekkel lemaradt a dobogóról, valamit mondania kellett volna. Mi azt vártuk. Üvöltött a testbeszédéből, hogy legszívesebben egy szót sem szólna. Mégis, ki kellett buggyannia valaminek a torkából, miközben centikről fényképezték néhányan.Tegnap a pólós lányoktól kellett szereznünk valamit. Jöttek, és sírtak. Meghasadt szívek, romokban heverő lelkek.Mondjatok valamit…Néha üresek maradhatnának a jegyzettömbök, a magnó- és filmszalagok.Augusztus 22.
Baltával atommagot

Augusztus 21.
Egy skeetbarát ország

Augusztus 19.
Súlyos eset

Augusztus 18.
Pontok és vesszők

Augusztus 17.
Csak egy lövés

Augusztus 16.
A példakép

Augusztus 15.
A válasz: nem

Augusztus 14.
Az istenek a helyükre estek