– A Bozsik-program telki tanévnyitó futballfesztiválján ováció és taps fogadta, és láthatóan meghatódott. Azon morfondíroztam, mi lenne itt, ha nyert volna a válogatott a hollandok ellen. A hétvégén ismét vereséget szenvedő Wanderersnél vagy a nemzeti csapatnál nehezebb most a helyzet?
– A gyerekek aranyosan fogadtak, és ez jót tesz a hangulatomnak – válaszolta a Nemzeti Sport kérdésére a válogatott és a Bolton kapusa, Bogdán Ádám. – A Boltonnal kikaptunk a Millwall otthonában, a The Denben, vagyis az oroszlánbarlangban, az azért tényleg olyan hely, ahol a szurkoló és az ellenfél is legszívesebben átharapná a torkodat, persze csak átvitt értelemben, a futball keretein belül. Hogy a színes bőrű játékosainkat szidták, természetesen túlmegy a sport határain, de kaptam rendesen én is, ha nem is ugyanazokat a jelzőket. Ráadásul kikaptunk úgy, hogy tizenegyest is hibáztunk, de a Millwall őszinte futballja elismerést érdemlő. Ami pedig a válogatottat illeti: fontos meccsek után s egy vereséget követően természetes, hogy erősödnek a kritikák, nekem inkább azzal kell foglalkoznom, hogy mindig, minden mérkőzésen a maximumot nyújtsam. Természetesen csalódott vagyok ma is, ha felidézem a hollandok elleni összecsapást, de próbálok mindig először magamba nézni, és igyekszem javítani, ami persze a csapatjátékunkra is ráfér.
– Olyan idegesnek, mint a hollandoktól beszedett gólok után talán még sosem láttam.
– Az voltam, tehetetlen dühöt éreztem. De együtt, csapatként kell javítanunk, muszáj sokkal koncentráltabban futballozni, mert a gyermeteg hibák, amelyeket elkövettünk, illetve maga a játék is hatalmas csalódást jelentett.
– Napokkal a sorsdöntőnek vélt észtek és törökök elleni vb-selejtező előtt nehéz napok járnak idehaza, néhány feszítőnek tűnő problémát öltözőn belül meg kell oldania Egervári Sándornak.
– Nem élek remeteéletet Angliában, a hírek természetesen hozzám is eljutnak, sajnos megtapasztaltam már, hogy a sok negatívum, a sikertelenség bajokat szül. Ez a világon mindenhol így van. Angliában a világbajnokság előtt kevéssel szedte darabokra a sajtó John Terryt, a csapatkapitányt, vagy kritizálták kíméletlenül Fabio Capellót, de nekem nem meglepődnöm kell az efféle történéseken, hanem dolgozni, a lehető legkeményebben, hogy a magam módján segítsek kedvezővé változtatni a hangulatot.
– Mit gondol, miért nem lehet egy selejtezősorozat előtt kijelenteni, hogy a magyar futball jelenlegi állapotában csak merész álom a továbbjutás, foglalkozzunk inkább csak az előttünk álló erőpróbával, abból hozzuk ki a maximumot? Ehelyett a játékosok is lépten-nyomon a kijutásról papolnak, még szép, hogy a közönség el is várja utána. Ezek után nehéz megmagyarázni a négy egyes vereséget.
– Az én felfogásomba nem fér bele, hogy nem törekszünk a maximumra, ami egy-egy selejtezősorozat előtt a kijutás, rövidebb távon pedig a hat pont az észtek és a törökök ellen.
– Na, tessék...
– Szóval ez valóban álom, de az álmok megvalósulhatnak, nekünk kiváló egyéni teljesítményekkel és összeszedett, fegyelmezett csapatjátékkal kell ehhez kirukkolnunk. Sokkal jobb produkcióval, mint a hollandok ellen.
Van-e még további plusz a csapatban, illetve ön szerint melyik az igazi arca a válogatottnak?
– Az Európa-bajnokság előtti, a csehek és az írek ellen mutatott játékot kellene folytatnunk. Akkor stabilak voltunk hátul, fegyelmezettek, az két olyan teljesítmény volt, amely alapján tényleg elkeserítő volt a hollandok elleni vereség. A nyár eleji produkcióhoz kellene ismét igazodnunk, és akkor nem kell lemondanunk a brazíliai álmokról.
– Csak nem adja fel…
– Nem, hiszen nem szoktam.
