Dárdai: „Az doppingol, hogy az egész ország értünk szorít”

– Megszokta már, hogy ha edzés közben felnéz, önmagát látja?
– Sokat fizettem azért, hogy az a fotó odakerüljön... – nevette el magát Dárdai Pál. – Mára azért hozzászoktam, és úgy veszem észre, a társaimat sem zavarja, hogy nem csak a pályán tűnök fel. Már nem zrikálnak ezzel, egyedül Tóth Balázson érzek még egy kis irigységet – hiába, mindig a helyemre pályázik... A viccet félretéve: megtisztelő, hogy gondoltak rám; amikor Kisteleki István szólt, hogy Jenő bácsié mellett az én képemet akasztják ki, úgy indokolt, hogy a múltat és a jelent szeretnék ily módon összekötni.

– A szombati lehet az a bizonyos nagy meccs a karrierjében?
– Számomra minden találkozó ugyanolyan fontos, de... Jelen esetben talán nem túlzás, ez lehet életem meccse. Túl vagyok ötvennyolc válogatott fellépésen, no meg a harmincharmadik születésnapomon, és fiatalabb már nem leszek. Sok lehetőségem már nem fog nyílni arra, hogy kijussak egy világbajnokságra. Aztán ha győzünk, a szerdai lesz életem meccse...

– Érezte már magát ilyen közel a vébérészvételhez?
– Ahhoz még nem, ám a kétezer-négyes Európa-bajnokságon talán pályára léphettem volna. A selejtezősorozat utolsó előtti körében úgy utaztunk Lettországba, hogy ha nyerünk, biztosan csoportmásodikként zárunk, és akkor a pótselejtező során kivívhattuk volna az Eb-indulás jogát. Rutintalanok és fiatalok voltunk, elvitt minket a hév, nekiestünk a házigazdáknak, és mire magunkhoz tértünk, kétgólos hátrányba kerültünk.

– Azon kívül, hogy hat évvel idősebb lett, mennyiben más a mostani helyzet?
– Tapasztaltabbnak és agresszívabbnak érzem a csapatot. Igaz, egyelőre nem vagyunk olyan jó pozícióban, mint a lettországi összecsapás előtt, de ha a svédeket legyőzzük, már szőhetnénk merészebb álmokat is. Azt persze nem állítom, hogy ma még felesleges ábrándozni; hogy mást ne mondjak, a jövő évi nyaralás befizetésével legalább az októbert megvárom...

– A csoport második helyével kiegyezne most?
– Azt hiszem, igen. Nyilván célszerűbb lenne elsőként végezni, ám az elmúlt huszonhárom esztendő eredménysorát ismerve a második helyezést is nagyra becsülném. Ahhoz képest, hogy honnan indultunk, nem kis előrelépést jelentene.

– Tart a svédektől?
– Nem! A kellő tiszteletet természetesen megadom nekik. Fegyelmezettek, bármikor képesek nulla nullára játszani, vagy rosszabb esetben kivárják azt a pillanatot, amikor hibázol, és akkor véged. Megijedni viszont nem kell – ha senki sem lelkesedik túl, ha mindenki úgy focizik, ahogy szombatonként a klubjában teszi, akkor ez a svéd együttes verhető, és az doppingol, hogy az egész ország értünk szorít.

A TELJES INTERJÚT ELOLVASHATJA A NEMZETI SPORT PÉNTEKI SZÁMÁBAN!