Kérdezzék Matthäust!

Egy olyan diadal jubielumának ürügyén kaptak egy dicséretesen nagy pofont, mely esemény több egy magasztos sportsikernél: a II. világháború után földbe taposott ország ekkor emelhette fel először a fejét, s lehetett büszke valamire. Ezen alkalomból kitömni a magyar válogatottat, önbizalmat gyűjteni az Európa-bajnokságra – nyilván így képzelték el a németek a forgatókönyvet, s látszólag a segítségükre siettünk, hiszen hangyányi túlzással csak az nem lett kerettag a nagy meccs előtt, aki nem kanyarodott be autójával a Puskás-stadion toronyépülete elé.
Ehhez képest szépen elintéztük a vb-ezüstérmest, játékosainkon érezhető volt, az, hogy ezt a gárdát csupán a "fakónak" tartják, megtriplázta elszántságukat – ahogy küzdöttek, az valóban megérdemel minden elismerést. (Ráadásul törlesztettek valamit azért, hogy a germánok agyonvágtak minket az MLSZ százéves születésnapján.)
Már most ezen hétvége kapcsán levonhatnánk néhány tanulságot. Először a másfél tucat kimaradó elgondolkozhat azon, hogy a jelek szerint nincs nélkülözhetetlen ember (továbbá ajánlanánk figyelmükbe Guillermo Coria elképesztő produkcióját: miképp lehet sántán meccslabdához jutni a Roland Garroson). Igaz persze, hogy ez a képlet általában azon csapat esetében szokott működni, amelyikbe sikk bekerülni. Mindenesetre reméljük, a magyar válogatott – még/már – nem az a kategória, ahol a sérültet jelentők inkább úgy közelítenek a vasárnapi győzelemhez, hogy "na, megy ez nélkülem is".
Aztán nem ártana figyelni Lothar Matthäusra. Nem is a Besiktas-sagára gondolok – történelmi pillanat: ez egyszer a cáfolónak lett igaza –, hanem a kapitányunk által elejtett nyilatkozatokra. Matthäus nem egy az egyben kritizál itthon, hanem hazája médiájának önti ki a lelkét, tudván, úgyis "visszaszemlézik" a cikkeket Magyarországra, úgy mégiscsak tompul valamelyest az ostorcsapás. Politikusok kedvenc szokása egy-egy kritikusabb észrevételüket külföldi lapnak adott interjúban "kipróbálni" – ha esetleg túl nagy felzúdulást kelt, még mindig lehet hivatkozni félreértésre, félrefordításra, rosszindulatra, áramszünetre, atomtámadásra, tudomisén. Matthäus eddigi egyetlen keményebb itthoni szövegét – "megérdemel engem ez az ország?" – kezeljük fenntartásokkal, már abból a szempontból, hogy régen rossz egy nációt a futballistái és/vagy a politikusai alapján megítélni. Nem árt ugyanakkor azon megállapításaira odafigyelni, amelyek a klubvezetők túlhatalmáról, a szakemberek és a játékosok képzettségéről, meg egyáltalán, az egész magyar fociközegről szólnak. És nem illene szokás szerint megsértődni, mert ezt nem mi, hőn utált magyar újságírók hangszereltük, ezen megjegyzéseket az a kapitány tette, aki megint kisebb csodát tett, ezúttal Kaiserslauternben.
Játékosai előtt le a kalappal – őt magát pedig talán meg kellene hallgatni néhány kérdésben, e meccs után "jogalap" is van hozzá. Az általa sütött pecsenye ugyanis sokkal ízletesebb, mint azok a húscafatok, amelyek a saját kis konyhánkban készülnek.