Azok közé tartozott, akik maguk voltak a Népsport, majd újra a Nemzeti Sport, magyarán az – újság.
Eltelt néhány esztendő, amíg a lap munkatársaként eljutott szívszerelméhez a kajak-kenuhoz. Lapozgatva a régi példányokat, kiderül, hogy ott volt a Vasas futballistáinak gyászos KK-vereségénél a trencséni Jednota ellen (1966), üdvözölte az új öltözőt Balatonkenesén, szóvá tette, hogy a hokisok nem gyakorolják a büntetőlövéseket (1967), hogy az asztaliteniszezőknél hiányzik az erőnlét (1968), aztán az első nagyobb írás a vízpartról: beszélgetés a világ- és Európa-bajnok Szöllősi Imrével.
És innentől nem volt megállás, ahol kajak, ahol kenu, ott Naményi „Joe” is. Értően, hiszen ő is gyerekként szívta magába, ami a kajakosoknak, kenusoknak erőt adott (napfény, Duna, jó levegő). Kajakozni szeretett volna, kenus lett, mégis Kajakos alakok címen írta meg a sportág népszerű népszerűsítését.
Szeretettel, csodálattal. Körülbelül úgy, ahogy Wichmann Tamást jellemezte ki tudja, hányadik nagy diadala után: „Ahogy a szót kiejti: »kenuzni«, abban minden benne van. Wichmann káprázatos egyénisége és forró szeretete, amit annyi év után is érez a kenu, a kenuzás iránt.”
A sportlövészetben is otthon volt, idézi például Igaly Józsefet, ahogy lányáról, a később olimpiai bajnok Dianáról beszél: „Minden edzőnek az az álma, hogy egyszer olyan tanítványra bukkanjon, aki fanatikusan hisz benne, hisz az elvégzett edzések hasznosságában. A lányom ilyen. Precíz, pontos, ideális versenyző, nagyszerű partner a munkában.”
Precíz, pontos, partner – a szerkesztői elvárásai voltak a munkatársakkal szemben, mondhatni ars poeticája. Miközben, ha a kajak-kenuról beszélt, mindig ez volt a vége: „Akik a partról néznek minket, nem tudhatják, hogy mennyire boldogok vagyunk.”
Remélem az volt – mindvégig. (M. P.) |
