Egy véletlenen múlt, hogy megismertem a jéghokit, egyfelől szerencsétlen, másfelől szerencsés véletlen. Az 1964-es innsbrucki olimpia alatt már a Népsport lelkes olvasójaként tisztában voltam azzal, hogy a téli játékokon nekünk nem osztanak lapot – érmet pláne nem –, de azon azért meglepődtem, hogy hokiválogatottunk az első meccsén 19:1-re kikapott. Tulajdonképpen nem is a jégkorongozókra voltam kíváncsi. Az előző esztendőben a budapesti Kisstadionban műkorcsolya Eb-t rendeztek, az egész ország azt nézte a tévében, még a figurákat is belénk sulykolták. S noha Almássy Zsuzsi (senki sem hívta Zsuzsának vagy Zsuzsannának) 1963-ban a kontinensbajnokságon még nem indult, de rá egy évre a téli olimpián már ott volt. A Telesportból pedig azt is tudhattuk, hogy egyik legerősebb eleme a Schmetterling, azaz a Pillangó, amely – ha jól emlékszem – a támaszkodó lábat váltva nagy sebességű törzskörzésből állt, s mindig attól féltem, ha elveszti az egyensúlyát, a fejét a jéghez veri...
Szóval kinyitottam a Népsportot, s olvastam, hogy a magyar jégkorong-válogatott 19:1-re kikapott a Szovjetuniótól, ami nagyon nem fért a fejembe, noha apám mondta, hogy a szovjetek az aranyért jöttek, különben Szibériába mennek... Ezt akkor nem értettem. Az olimpián mind a nyolc meccsünket elvesztettük, a 16. helyre kerültünk a 16 csapatból (Almássy csak 17. lett a kűr után...). Az utókor mégis úgy emlékszik Vladimír Kominekre, a cseh(szlovák) szövetségi kapitányra, hogy új edzésmódszereivel nagyot lendített a magyar hokin.
Aztán azért csak kimerészkedtem egy mérkőzésre. A Fradi és a BVSC játszott, a nézőtéren roppant jó hangulat volt, az egyik versikét a mai napig nem felejtettem el. A Megy a gőzös Kanizsára egyik sorát emígyen alakították át a tréfás kedvű drukkerek: „Elöl ül a masiniszta, hátul meg a kopasz fejű Babán Jóska." Így utólag is elnézést kérek az olimpiát is megjárt – csak viszonyítási alap, hogy a maiak közül ezt senki sem mondhatja el magáról, de úgy is megfordíthatom, milyen jó lenne utolsónak lenni egy ötkarikás tornán... – kiváló hátvédtől, aki Koutny Lajossal bekkelt párban. A közönség nem csak Babánnal babrált ki. Az Ú. Dózsa–FTC meccseken ha a Fradiból átigazoló Bárány Istvánhoz került a korong, a zöld-fehér drukkerek kórusban bégettek. De a kétlakiak mindig kaptak a nézőktől: Treplán Béla és Gogolák László nemes egyszerűséggel csak áruló volt, az FTC-ből dózsássá vedlett Menyhárt Gáspárnak pedig ezt skandálták a fradisták egy-egy kihagyott gólhelyzet után: „Menyus, Menyus, ezért lettél hekus?" Vagy vegyük Bálint Attilát: amíg a Megyeri úton hokizott, az egyik rágcsáló nevével illette a Fradi-tábor, aztán amikor zöld-fehérbe öltözött, ő lett a legszeretetreméltóbb hokis. Szabó István is csak újpestiként volt Coca... Akkoriban még nem volt kötelező a fejvédő – a kapusoknak sem (!) –, úgyhogy a Fradi-mezben kikorcsolyázó Schwalm Béla az újpesti szurkolóknak egyszerűen csak „Nagyfejű" volt. Újpesti szemszögből áruló szerezte az Ú. Dózsa–FTC rangadó mindent eldöntő gólját 1971-ben: Szikra István, aki korábban lila-fehérben hokizott, ütötte a Ferencváros hetedik találatát – ezzel lett 7–6 az eredmény és a zöld-fehéreké a bajnoki cím.
A Kisstadionban és a Megyeri úti Dózsa-pályán a magyar hoki ment élőben, a tévében meg a legjobbak kergették a pakkot. A Szovjetunió vitte a prímet, az elvtársak büszkék voltak, hogy ők nem profik, igaz, a sportállásban lévő játékosok éjjel-nappal a jégen voltak. Azt azért meg kell hagyni, szenzációsan játszottak: nem volt egyénieskedés, a kombinatív játék dominált. Egyszerű volt a képlet, aki nem állt be a sorba, azt Viktor Tyihonov edző a következő évben kihagyta a csapatból, nem volt nyugati túra... Anatolij Firszov egy zseni volt, úgyhogy az innsbrucki 19:1 közelebb járt a valós erőviszonyokhoz, mint a Slovan Bratislava 7:3-as és 12:2-es győzelme az Újpest felett 1962-ben. A pozsonyiaknál Dzurilla védett, Golonkával, a legendás csatárral a csehszlovák válogatott legjobbjai voltak. Az csak külön szerencse, hogy a tavaszi iskolai szünet rendre az A-csoportos vb idejére esett, amelyet a televízió évről évre közvetített.
Egy esztendővel az olimpia után (1965) a B-csoportos vb-n a magyar válogatott negyedik lett, ami azt jelentette, hogy a világranglistán a 12. volt. Nekünk legyen mondva egy ilyen előkelő helyezés – mondjuk 2011-ben! Utánanéztem: 1965-ben és 1966-ban nyolccsapatos volt az első osztályú bajnokság, aztán kb. tíz év alatt eltűnt az Előre, a Spartacus, a Postás, az Építők, a Vörös Meteor, s a BVSC is. Hiába létezett a KSI, nem volt egyszerű a hatvanas-hetvenes években jégkorongozóvá válni.
Farkas András (Caja) és öccse, Gábor a Bartók Béla úton laktak, egy házban Németh Györggyel. Németh Farkaséktól kapott kedvet, de csak akkor korizhatott, ha fagyott. Ekkor ugyanis felöntötték a Feneketlen tó melletti teniszpályákat. Németh kurblis korcsolyával kezdte, azok után vette a bátorságot kopogtatni a „profik" között, hogy a fogócskában gyorsasága miatt a legjobb fogók közé tartozott. Szintén a XI. kerületben, a Kosztolányi Dezső téren lakott Horváth Zoltán, a Fradi legendás Horváth Öcsije, és Farkaséktől kőhajításnyira, a Szabolcska Mihály utcában élt Kereszty Ádám a legendás Kereszty, Mészöly, Havrán sorból. Nem messze lakott tőlük Földváry István, aki szintén bajnok lett a Fradival. S egy zöld-fehér bajnok oktatta a politechnikát a József Attila Gimnáziumban: az FTC 1961-ben aranyérmes csapatának tagja, Méry Dezső. Hét közben síkreszelés, a hétvégén hoki. Méry nem volt rest a tanítványaival jégkorongozni. Abban is oktatott... Erre mondják, kicsi a világ. És sajnos belterjes. Az FTC 1971 és 1980 között minden bajnokságot megnyert, de a csapatok száma vészesen csökkent, az FTC-t pedig belső válság kezdte ki, a hokisok tengelyt akasztottak Jakabházy László edzővel.
Válogatottunk 1971-ben aratta a legnagyobb különbségű győzelmét: a hollandiai C-csoportos vb-n Belgiumot győzte le 31–1-re, de mégsem került fel a második vonalba. Majd az újpesti kötődésű Boróczi Gábor kapitánysága mellett válogatottunk 1976-ban tíz év után feljutott a B-csoportba. Sőt, 1978-ban az ötödik helyen végzett, ami csak az 1965-ös bravúrhoz mérhető teljesítmény! A sikerben közvetve a „Nagy testvér” segítsége is benne volt: 1972-ben Andrej Csaplinszkij személyében két évig szovjet edző is segédkezett legjobbjaink mellett.
Klubszinten az évtized legnagyobb sikerét az FTC érte el, a BEK 1973–1974-es sorozatában az olasz Bolzano és a német Füssen kiverésével az elődöntőig jutott, ahol a holland Tilburg állította meg Mészöly Kandúrékat. A Kisstadion lelátóján hihetetlen hangulat uralkodott, a hazai meccseken majd' 10 ezer ember szurkolt, és nemegyszer Nyilasi Tibor vezetésével a klub futballistái is kimentek a hokisok találkozóira.
A hetvenes évek eseményei közé tartozik a Székesfehérvári Volán megalakulása (1977). A klub a várostól jégpályát kapott, a fővárostól csapatot, tudniillik a Bp. Volán költözött a Fejér megyei városba. Most jó lenne azt írni, hogy az országban gomba módra szaporodtak a műjégpályák, de ez nem igaz: bizony a szomorú valóság az volt, hogy ha a Kisstadionban nem lehetett meccset játszani, akkor a Millenáris sátra alatt kellett hokizni, csakhogy ott néhány száz nézőnél több nem fért be a lelátóra, a bejutást mindig botrány kísérte. De ugorjunk vissza Fehérvárra, ahol Ocskay Gábor fanatizmusa meghozta a gyümölcsét, az Alba Volán 1981-ben bajnokságot nyert. Ennek értékéből még az sem von le, hogy mindössze háromcsapatos volt az OB I, és tulajdonképpen a Volán és az Újpest csatáját hozta a bajnokság, mert a klubon belüli vitát követően a Fradi legjobbjai Fóton játszottak, így az FTC csak a juniorjait szerepeltette. Ha ezt összevetem azzal, hogy két évvel később (1983) a magyar hoki az egyik nagy sikerét aratta, amikor feljutott a B-csoportba, akkor érthetővé válik, miért ragaszkodtak, ragaszkodnak szurkolók ezrei a sportághoz.
A BS-be – igen ez még a klasszikus Budapest Sportcsarnok volt – szinte lehetetlen volt jegyet szerezni, és az utolsó találkozóra egy thriller forgatókönyvét sem lehetett volna jobban megírni: Magyarország Kínával mérkőzött, a győztes másodikként feljutott a B-csoportba. Lehet, hogy az emlékek szépítik meg, de állítom, ez volt a válogatott történetének egyik legemlékezetesebb meccse. Egyben jól szimbolizálta a sportág akkori helyzetét. A válogatottban a fehérvári Kovalcsik Péter védett, aki már a vidék „nevében" aranyat nyerő Volán cerberusa volt, előtte Farkas Caja, az előző évtized legendás Fradijának oszlopos tagja bekkelt, ő emberhátrányban többet volt a jégen, mint a cserepadon. Az „öreg" újpestieket Gogolák (Gogi) képviselte, a fradistákat cseleivel a pályán és a nézőtéren őrületbe kergető Búzás Györgyöt a vb idejére a zöld-fehér szimpatizánsok is a szívükbe zárták, mint ahogyan az akkor még „tacskó" Ancsin Janit is, aki 1996-ban már dunaújvárosiként nyert bajnoki aranyérmet. S hát ne feledkezzünk meg Palla Antalról sem, ő ütötte a győztes gólt (4–3). De az is szimbolikus, hogy első találatunk szerzője, Kovács Csaba manapság a szövetség szakmai alelnöke. Szóval 1983, a BS mérföldkő, a múlt és a majdani jövő találkozott, de átvitt értelemben is mérföldkő a fedett helyszín: nem kellett már fagyoskodni, s az ember hátán a kabát sem volt szotyolahéjas. Mit mondjak, nehéz volt megszokni a kulturált körülményeket!
Folytatása következik!
(Fotók: FTC napló, icehockey.hu)
