Lidérces élmény a sármelléki volt szovjet laktanya romjai között mászkálni: embertelen sivárságban pusztulnak az évtizedek óta lakatlan épületek, a szél csapkodja az ablaktáblákat, üvegek törnek itt is, ott is. A málló falakon orosz feliratok, a kibelezett raktárban régi sörösüvegek, a szakadt poszteren manöken pózol. Az egykori iskolaépület tantermét valaha szovjet tornászlány képe díszítette, aztán a terpeszben maradt szőke gyévocska combjainak foszló festékdarabjai közé valaki belekapart egy jókora dorongot. A tantermi tábla a porban fekszik, körülötte feltépett parketta, a falon kopott céltábla.
Hirtelen támadt gondolattól vezérelve kanyarodtunk be a repülőtérnél a volt szovjet laktanyához, remélve, találunk futballra utaló nyomot a rendszerváltás óta enyésző katonai telepen. Néhány telefonhívás után kiderül, működött a laktanyán valaha futballpálya is, és bár az egykori gépraktár felől egyre erősödő, dühödt kutyaugatás hallatszik, Király Gyula korábbi sármelléki játékos útmutatásai alapján sikerül azonosítani a sporttér helyét a fejmagasságig érő gazban. A futballozni vágyó tisztek a környékbeli falvak csapataiban szerepeltek, a többi katonának maradtak az alkalmi meccsek a laktanyában: öltözködés az iskolaépületben, kivonulás a pályára a szovjet csokik miatt népszerű bolt mögött, majd kőkemény küzdelem a vascsőből hegesztett kapuk között. Ezeket hiába keressük ma már, a kilencvenes évek elején, egy nyári délutánon, szakadó viharban átszállították a Sármellék pályára (a villámlásban kitört pánikban a társak elengedték a nehéz vasszerkezetet, amely kis híján agyoncsapta Király Gyulát, lélekjelenléte és gyors reflexe mentette meg, a kapufa csak a lábát súrolta). A kapukat új helyükön a korábbi katonalégiósai még a kilencvenes években is ruszkiknak csúfolt falusi csapat vette használatba. Mígnem a sármellékiek tavaly kicserélték őket korszerű, könnyűszerkezetes alumíniumkapukra, és ezzel eltüntették a környékről a valamikori szovjet világ utolsó emlékét is.
