Arcoskodás a javából
„Nem szeretem a focit. Na jó, túloztam. Nem keresem kifejezetten a „társaságát", de ha már egyszer belebotlottam, hagyom, hogy lenyűgözzön, felizgasson, kiborítson, felbosszantson, akár meg is hasson.
Dél-Afrikát szeretem. Ha másért nem, mert egy jól sikerült véletlen folytán épp a foci vb évében volt szerencsém ellátogatni a fekete kontinens „Mekkájába", mely – igyekszem elkerülni mindenféle patetikusságot, de úgysem megy – hangulatával lenyűgözött, történeteivel felizgatott, utcaképeivel sokszor kiborított, igazságtalanságaival felbosszantott, emberi sorsaival meghatott.
Miután pedig – ha a négybetűs veszedelem nem is – a hely szelleme megfertőzött, nem volt kérdés: szeretem, nem szeretem, a vb-t nézni kell. Az eszköz mindegy volt, csak a cél számított: hogy, talán utoljára, még egy csepp Afrikával gazdagítsam türelmetlenül követelőző, Afrika-vágyó érzékszerveimet.
Bejött. Imádtam. Függtem. Alkalmasint egyszerre két képernyőn figyeltem, s rosszul éreztem magam, amikor összecsapásból már nem hogy napi kettő-három, de egy sem jutott. Aztán eljött július 11. A dátum, melynek érkezését akartam is, meg nem is.
Vártam a napot, mikor ismét „utazhatok", még ha csak a lelátón fagyoskodó fekete szurkerek láttán előszaladó Afrika-emlékek nyakába csimpaszkodva is, ugyanakkor utáltam a napot, mert tudtam: ezzel az én Afrika-fejezetem végleg lezárul. S, bár a döntő amolyan véna mellé szúrt aranylövés-élményként égett az emlékezetembe, ma már jólesik visszagondolni rá.
Idő közben persze a stadionokat visszabontották, a vuvuzelákat – ki tudja, talán újabb fekete kolóniákat befogadó townshipek igénytelen építőanyagának előállítása céljából – beolvasztották, s úgy tűnt, én is kigyógyultam az Afrika-lázból. Erre jön ez a fickó és az ő könyve. Face to face. És tényleg. A WRC-fotós figura, Bálint Richárd maradt is a kaptafánál meg nem is, s bár túl sok gerincbe fűzött képgyűjtéséhez nem volt szerencsém, az arcok dokumentaristájának stílusa kevéske előismerettel is összetéveszthetetlen, lövöldözzön vasszörnyek idomáraira vagy épp „gyepmesterekre.
A pálya új, a kezdés erős. Vb-összeállítással startolni (...) magasra tett léc.
Szóval itt ez a könyv, amely kétszáz sok oldalon át tolja az arcodba az arcokat. Feketét, fehéret, sárgát (meg ne fogd...), játékost, edzőt és drukkert, örömmámort, győzelmi mosolyt és a vesztesek semmibe révedő ürességét, s néha még egy kis akcióval is kényeztet. Teszi ezt 25 napra szétdobálva, s miközben képeivel újrafesti a futballvilág parádéját, mesél is. A narrátor jellemzően Richárd maga. Nem viszi túlzásba, többnyire épp csak annyit dob oda, ami egy levegővel még befutható. A betűkbe szedett személyes élmények, benyomások, apró sztorik böngészése közben – feltéve, hogy külföldiül tetszik beszélni (ha nem, apró segítség: a legfontosabb közlendők a könyv végén, külön kis füzetben, magyarra fordítva), a színes-szagos könyv itthon ugyanis egyre mostohább gyerek, így a célközönség nagyjából mindenki más – pedig feltolulnak az emlékek, amelyektől pillanatok alatt újra elhatalmasodik rajtam az Afrika-kór.
Megelevenedik előttem valamennyi 90 perc, s ahogy a könyvet előre-hátra lapozgatva az arcok mögé látok, egyszerre érzem a játékost, az edzőt és a szurkolót, s kezdem azt hinni, egy hónap és egy könyv elég volt ahhoz, hogy azt mondhassam: kezdem megszeretni a focit.”
– Rajcica –
A könyvről bővebben a mundialfacetoface.com-on olvashat!
