– Tízéves volt az 1997-es, felejthetetlen finn–magyar idején. Emlékszik valamire a találkozóból?
– Sajnos... Ott voltam a stadionban, de a gólon kívül másra már nem emlékszem. Vajon miért nem?!
– Sírt?
– Nem, de az megmaradt bennem, hogy az utolsó néhány érintés a magyarok egyenlítő gólja előtt finn játékosé volt, és hogy ezzel a peches öngóllal lemaradtunk a pótselejtezőről.
– Tizenkettőt kaptunk a jugóktól, annyira ne bánja. Hanem azt tudja, hogy tízmillió magyar szurkol majd a finn győzelemért péntek este?
– Sejtem. Nagy meccs lesz, egy finnek a legfontosabb mind közül. Sokkal jobb formában vagyunk, mint a nyáron, amikor öt nullára vertek meg bennünket Svédországban, de a két ország között akkora a rivalizálás, hogy mindettől függetlenül él bennünk a revánsvágy. Azóta volt ideje összecsiszolódni a szövetségi kapitánynak a csapattal, más taktikával futballozunk, szerintem meg is nyerhetjük a meccset.
– De szép ezt hallani!
– De szép lenne megélni!
– Utálja egymást a két nép?
– Nem, a sportpályán viszont megsokszorozódnak az erők, ha a két nemzet találkozik. Úgyhogy valóban háborúra lehet számítani a finn–svéden, de csakis sportszerű keretek között.
– És miért Juha Hakola nélkül készül Finnország?
– Mert előbb ismét el kell jutnom arra a szintre, amely megengedi, hogy a válogatottban szerepeljek. A Fradiban folyamatosan bizonyítanom kell, és akkor újra szóba kerülhetek a nemzeti együttesben.
– Mit gondol, négy nappal a svédek elleni presztízscsata után, amikor alighanem mentálisan és fizikailag is a topon lesz a finn válogatott, fel tud ismét ugyanarra a fordulatszámra pörögni? Vagy hátradőlhetünk mi, magyarok?
– Nyugodtan, csakhogy akkor mi nyerünk. Ennek a válogatottnak minden fellépése ugyanolyan jelentőségű, úgyhogy nem tartok attól, hogy ne tudnánk kétszer egymás után száz százalékon teljesíteni.
