Népsport: magyar olimpiai sci-fi az 1952-es olimpiáról

Vágólapra másolva!
2022.11.03. 09:46
null
1952-ben végül Helsinki rendezett olimpiát. Ajtai-Ackermann Kálmán boldog lett volna, ha Budapesten is ilyen stadion épül
Címkék
Milyennek képzelte az 1920-as években egy Trianon terhét érző, politikai indulatoktól fűtött magyar ember a majdani budapesti olimpiát? A kérdésre egy elfeledett sportregényben találjuk meg a vártnál is izgalmasabb választ.

Senki sem állíthatja, hogy Az olimpiász csillaga című, először 1924-ben megjelent könyvecske – saját definíciója szerint „sport-regény” – a magyar irodalom kiemelkedő alkotásai közé sorolandó. Történetvezetése egyenetlen, nyelvezete néhol kissé mesterkélt, párbeszédei életszerűtlenek, fordulatai didaktikusak, a részletek taglalása esetenként öncélúan dagályosnak hat, a cselekményt vezető drámai ív programszerűen kimódolt, és akkor a „négerekre” és a „sárgákra” tett sértő megjegyzésekről nem is tettünk említést.

Mégis bátran nevezhetjük Ajtai-Ackermann Kálmán szinte ismeretlen munkáját a magyar sportkönyvek egyik legkülönösebb darabjának. Olyan képzelt eseménysort vetett papírra az 1920-as évek közepén, amelyből könnyen kiérezhetjük a Trianon utáni sértett, revansvágyra törekvő közhangulatot, de hiteles jelzést kapunk a kor magyar emberének vágyairól, ábrándjairól is. A kissé esetlenül kanyargó történet csúcsa a drámai végkifejlet, az 1952-ben – vagyis a könyv megírása utáni jövőben – megrendezett budapesti olimpia, amelynek szuperhőse egy Amerikába kivándorolt, majd hazatért magyar, a fejezetek során Nick George-ból Györgyi Miklóssá visszavedlett sportember, az öttusa és a tízpróba verhetetlen bajnoka lesz.

„Uraim! Ma győzelmes háborút fejeztünk be világraszóló diadallal. Ma meghódítottuk a magyar népnek a világot s ez a csonka haza új fényt és ragyogást nyert a nemzetek előtt. Félelemmel néztünk a nagy torna elé, miután a kipróbált nagyok elszálltak a küzdelem porondjáról a béke honába s félelmünk örömre és diadalra fordult”– méltatta díszbeszédében az olimpiai győzelmet Magyarország királya, miután a Bécsi kapu felől és a Lánchíd környékéről hömpölygő emberáradat a palotához ért. Merthogy a viszontagságos idők után ismét az „apostoli király” vezette az országot, amely az előző évek      „fölszabadító háborúi” során jelentős vér- és pénzáldozatot szenvedett. Az 1920-ban elcsatolt területek részleges visszaszerzése szinte tündérmeseszerűen, varázsütésre megtörtént, a nagy fordulat leírásához a könyvben is elegendő három szűk bekezdés.

„1948-ban, száz évvel a szabadságharc után, március 10-én kapta a magyar kormány a környező államok közös ultimátumát, hogy azonnal távolítsa el királyát, aki a szövetséges államok közös határozata ellenére már tavaly visszatért az országba s mindezideig itt tartózkodik. A szövetséges kormányok vártak egy ideig, míg reményük volt azt hinni, hogy csak, mint magánszemély tartózkodik Magyarország határain belül, miután azonban az elmúlt hó 15-én a királlyá koronázás ünnepélyesen megtörtént, a szövetséges hatalmak erkölcsi kötelességüknek tartják, hogy ezt az Európa egyensúlyát veszélyeztető lépést megtorolják. A magyar kormány kétnapi haladékot nyert a válaszra. Miután a magyar nép megesküdött, hogy inkább meghal, semhogy koronás királyát eltávolítsa, a hadüzenetet az egyesült hatalmak nevében Pribicsek cseh követ átadta.”

Ezt követően felgyorsultak az események, a magyar hadsereg a szövetséges olaszok segítségével elfoglalta a Felvidéket, délen is eljutott valameddig, keleten pedig a korábban elveszített terület körülbelül felét hódította vissza. A szerző a harcok végén felemás eredményt látott:  „Magyarország csonka volt ugyan, de északon a Kárpátok gerincéig, délen a Dráva–Duna teljes vonaláig, és az Erdélyi-érchegység környékéig terjed. Tekintélyes és jelentős területtel gazdagodott.”

A könyv címlapja – ifjúsági regény volt
A könyv címlapja – ifjúsági regény volt

És hogy miként került Budapestre a könyvbeli 1948-as amszterdami rendezés után négy évvel az olimpia? A vonatkozó szövegrész szerint a kedvező nemzetközi döntést a magyar sportdiplomácia      „szívós kitartással folytatott agitációjának”köszönhette. A külföldi véleményszemléből kihallatszik az öntudatos büszkeség és a némiképp lekezelő, kárörvendő gúny is. Az amerikai World napilap „Budapest Európa csodája!” szalagcímével szemben áll a csehszlovák lapok kétkedése: „Budapest nagyon alkalmatlan ilyen nagyarányú olimpiászra, mert sem stadionja, sem uszodája nincsen és maga a város sem éri meg az idegennek az ott való időzést.”A legszélsőségesebb azonban az úgynevezett „oláh lapok” kommentárjainak értékelése, amelyből kiderül, a románok saját fővárosukban látták volna szívesebben a játékokat: „Valóban Bukarest lett volna az a hely, ahol az olimpiász legméltóbb helyet nyert volna. Stadionja most épült újra; a hazai mérnökök legzseniálisabban szerkesztették meg s a megnyitó ünnepélyen leszakadt dísztribünöket is megjavították már.”

A világpolitikai törésvonalak és a közhangulatban jelen lévő indulatok meghatározzák a regény szereposztását. Alapállását megismerve nem csodálkozunk például azon, hogy a szerző a tőrvívás elődöntőjében az olaszokkal csúnyán „megvereti” a franciákat, akik a vereséget nem bírják elviselni, és pufogva, reklamálva, méltatlankodva vonulnak le a pástról. A döntőben aztán jönnek a magyarok, és a híres olasz vívóiskolának leckét adva, bizonyos Kassay vívóbajnok vezényletével megszerzik az aranyérmet. A kissé sematikus, politikai alapú sportfantazmagóriákat olvasni érdekes, ám akadnak a könyvben olyan mondatok, amelyeket nehéz nem a faji felsőbbrendűségérzet durva megnyilvánulásaként értelmezni. Amikor például a főszereplő menedzsere így mutatja be az egyik versenyzőt, óhatatlanul tiltakozik a befogadó igazságérzete: „Azt mondom, hogy az a néger óriás pompás fickó, ezt el kell ismerni. Ha volna olyan szappan, amellyel fehérre lehetne szappanozni, szívesen eltűrném őt.”

És hogy kicsoda a Zászlónk Diákkönyvtár gondozásában megjelent sportregény szerzője? A Magyar Katolikus Lexikon szerint Ackermann Kálmán (aki később Ajtaira magyarosított) Komáromban született 1889-ben, katolikus papként a budapesti belvárosi Bolyai Gimnázium hittanára volt, több keresztény lapban publikált. Tanulmányai, könyvei között találni történelmi és egyháztörténeti témájú munkákat éppúgy, mint ifjúsági regényeket vagy ismeretterjesztő leírásokat. Székesfehérváron hunyt el, 1968-ban.

Az olimpiász csillagacímű könyvének 1924-es, majd 1925-ös kiadása a korabeli sajtóreakciók hiánya alapján nem keltett nagy visszhangot, pedig az első magyar sport témájú sci-fi történelmi megközelítésben is figyelemre méltó, és kétségtelenül élénk képzeletre vall. A történet szerint az említett Nick George amerikai excowboyt, a France óceánjáró mosogatófiúját felfogadja személyes inasának egy Matthew Sidney nevű tehetős úr, aki a fiú erejéről meggyőződve elhatározza, amerikai sikersportolót farag belőle. Edzőt is szerez neki az Újvilágban népszerű Mr. Solosy személyében, és a sikerek nem is maradnak el. Az 1952-es budapesti olimpia közeledtével azonban elkezdenek érthetetlenül romlani a sportoló eredményei, és idővel fény derül a furcsa lelki törés okára: a versenyein piros-fehér-zöld jelvényt viselő fiatalember elárulja valódi nevét, és azt is, hogy tiszta szívű magyarként nem tudna amerikai színekben versenyezni honfitársai ellen.

Solosyról természetesen szintén kiderül magyar származása és eredeti neve (Szőlősy), Sidney úr pedig ír bevándorlóként megérti a kelet-európai kis nép képviselőinek nemzeti érzéseit, és készségesen megengedi, hogy pártfogoltja Györgyi Miklósként a magyar olimpiai csapat tagja legyen. A budapesti szemkápráztató diadal után azonban az új magyar sportcsillagnak váratlanul nyoma vész, néhány nap után találnak rá Kiskunfélegyházán, évtizedek után viszontlátott édesanyja otthonában. Onnan kell visszavinni Budára, hogy a palota tróntermében fogadhassa a magyar király személyes köszöntését:      „Uraim! Úgy érzem, hogy mielőtt szeretett hívünknek, Györgyi Miklósnak kezemet nyújtanám, neki még külön tartozom pár szóval. Az olimpiász csillaga ő, a csodák embere, a Gondviselés különös kegyelme hazánkra. Ha elhomályosodnék is valamelyik győztes neve, vagy feledésbe megy is a hon határain kívül: e név ragyogása áttör minden homályt.”

Stadion a fogaskerekűnél

Rendkívül érdekes a mai olvasónak szembesülni azzal, hogy az 1924-es könyv szerzője miként képzelte el Budapesten a majdani olimpia versenyhelyszíneit (ne felejtsük, a nemzeti stadion ekkor még nem épült meg, a Népstadiont csak 1953-ban adták át). Ajtai-Ackermann Kálmán az olimpiai stadiont a mai Szilágyi Erzsébet fasor és Herman Ottó utca közötti részre, a Körszálló környékére, az egykori Drasche-féle téglagyár telepére vizionálta.

„A magyar stadion a budai oldalon terült el. Alkalmas helyet választottak ki számára: por és füst nem szennyezte be a levegőt; körülötte kertek és fás-bokros dombok vették el a kilátást. A nagy város lármája nem hatolt ide. Gyönyörű, sőt remek vidéken sorakoztak szépen egymás után a szépen megalkotott pályák a fogaskerekű vasút tájékán, az úgynevezett Drasche-féle telkeken. A tribünök egyszerűek, de jól megépítettek voltak. Hivalkodó fényűzés nem látszott sehol, hanem inkább nagyon is kiütköző szegénység, amit a számos, sőt mondhatni számtalan hazai és idegen lobogó csak nehezen palástolt.”

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik