Népsport: két arany? Mintha ma lenne…

Gyarmati Dezső csapata Belgrádban (is) remekelt, itt már Szivós „Pisti” (fehér sapkában kezében a labda, a jugoszláv kapus, Milos Markovics hiába emelkedik (Fotók: Képes Sport)

A jellemzően európai dominanciájú sportágak már a múlt század elején világbajnokságokat rendeztek (igaz, jó részük emiatt Európa-bajnokságot nem), a vizes sportok csak 1973-ban léptek rá a ma már természetes, bevált útra – igaz, az ökölvívók meg csak 1974-ben (ugyanúgy Belgrádban, mint az úszók és társsportágaik), az atléták pedig 1983-ban Helsinkiben.

A FINA, a mai világszövetség, az éppen Budapestre költöző World Aquatics jogelődje a mexikóvárosi olimpia után döntött úgy, hogy az idők szavára hallgatva, megrendezi a történelmi első világbajnokságot. Persze nem volt mindegy, hogy hol, így a mindkét politikai táborban elfogadott Belgrádra esett a választás.

Kilenc szűk esztendő, a tokiói olimpiai arany után trónja visszaszerzéséért utazott a jugoszláv fővárosba férfi vízilabda-válogatottunk, amely klasszisok sorát vonultatta fel, ráadásul a kispadon is ott ült amolyan jó példaként két korszakos, háromszoros olimpiai bajnok, a felülmúlhatatlan Gyarmati Dezső és segítője, a hangulatfelelős Kárpáti György. A nem is annyira titkos adu a pakliban Csapó Gábor volt, akit Szivós István mellett/helyett centerben vethetett be a kapitány – mint később kiderült: a nem egészen 23 éves, a szegedi jogi karról az ELTE-re, a SZEOL-ból a Vasasba tartó szőke óriásnak kulcsszerepe lett az első világbajnokság megnyerésében.

Úszóink közül Hargitay András a világelsőségig tartó hegymenet első visszhangos állomásához ért Münchenben (bronz 400 méter vegyesen), Gyarmati Andrea ellenben joggal érezhette úgy, hogy már túl van a zeniten, családjában párját ritkító módon nem jött össze neki az olimpiai arany, és a Tasmajdan uszodában is inkább valamelyik fakóbb éremnek volt realitása.

A rendezők nem kapkodták el, kevesebb mint egy hónappal a rajt előtt Kaszim Huszovics, a szervezőbizottság elnöke volt kénytelen tájékoztatást adni az előkészületekről: „Az uszodák építése nem fejeződött be a tervnek megfelelően– augusztus 1-ig –, a pillanatnyi helyzet szerint legfeljebb augusztus 10. és 20. között adják át rendeltetésüknek őket. Még néhány más munka is késik, ennek ellenére a szakemberek bíznak abban, hogy a megnyitásig minden rendben lesz…”      A FINA mindenesetre aperitifnek gyorsan kizárta a fajüldöző Dél-Afrikát és Rhodesiát a tagjai közül, miközben a magyar úszóválogatott kétórás késéssel indult el busszal Budapestről, ami miatt mindjárt az első ebédet és az első belgrádi edzését is lekéste.

„Vajon milyen szerep jut a magyar úszósportnak Belgrádban? Mint már annyiszor megírtuk, éremesélyes versenyzőnk kevés van. De ez a kevés ezúttal sokkal biztosabbnak látszik, mint eddig bármikor. Hogy mire alapozzuk ezt a derűlátást? Éppen az érdekeltek módszeres, korszerű felkészülésére, eredményeik fokozatos javulására, nemzetközi tekintélyük és – nagyon fontos! –           rutinjuk növekedésére. S mindez szilárd alapnak látszik” – írta úszóbeharangozójában Gallov Rezső kollégánk, a későbbi sportállamtitkár, és természetesen nem lőtt mellé, hiszen a Hargitay, Gyarmati duó mellé 200 háton egy fantasztikus ezüsttel berobbant Széchy Tamás másik csodagyereke, Verrasztó Zoltán is.

Vízilabdázóink az ötös B-csoportban előbb simán, 7–3-ra leverték a mainál azért jóval kevésbé acélos spanyolokat, aztán 14–0-val intézték el Izraelt („Hát ezeket jól kiosztottuk. Nem is tudom, talán egy-két »sufnit« eltehettünk volna tartalékba. Biztosan jól jönne később” – értékelt a maga sajátos stílusában Kárpáti Gyurika), a csoportrangadón 6–4-re az olaszokat is felülmúlták, és a románok elleni 8–4-gyel díszlépésben érkeztek meg az olaszok társaságában és a tőlük szerzett két értékes ponttal a hatos döntőbe.

Miután a két legnagyobb rivális, a Szovjetunió és a házigazda Jugoszlávia egyaránt az A-csoportból érkezett, az ottani 6–2-es szovjet siker amolyan döntővé értékelte fel a szeptember 7-i magyar–szovjet meccset. A mieink ekkor már 6–2-re elrendezték az Egyesült Államokat, hátravolt még a jugoszlávok elleni ütközet és a kötelező, Kuba elleni zárás. A Szovjetunió Münchenben előttünk végzett, meg hát a pólótörténet legnagyobb presztízsű csatájáról volt itt szó, amit az 1956-ban Melbourne-ben is vízben lévő Gyarmatiéknak aztán nem kellett magyarázni. Summa summarum: Csapó Dudi hármat vágott a „ruszkiknak”, csodát látott a Tasmajdan lelátója (5–4), és miután (Csapó újabb két találatával...) a házigazdák ellen is jó volt a csapat egy brusztos 3–3-ra, eldőlt: az első vízilabda-világbajnok Magyarország válogatottja.

Úszásban az előjelek nem voltak túl jók, „Gyarmati fáradtnak érezte magát”, Széchy Tamás pedig „felbosszantott oroszlánként járkált le, s fel a szűk szállodai folyosón, nem bírt lehiggadni, mert a versenybíróság nem vette figyelembe Hargitay idei legjobb eredményét – ezek szerint a 400 méteres vegyesen a negyedik futamba kapott volna besorolást! –, s az első futamba osztotta be.”

És akkor nézzük Belgrád másik magyar aranyérmese, Hargitay András történetét Gallov Rezső és a Népsport korabeli tolmácsolásában: „Szinte méterről méterre kidolgozta taktikáját edzőjével, Széchy Tamással. Tudták, hogy a nagy ellenfél, Rick Colella pillangón és háton gyengébb, mellen viszont sokkal jobb Hargitaynál. A várakozás azután a medencében többé-kevésbé igazolódott... Hargitay András az első forduló után már egy testhossz előnnyel vezetett, százas részideje (pillangón: 1:00.31) jó volt. A második százon a gyengébbnek tartott amerikai, Strachan erősített bele, de »Hares« tartotta előnyét (háton: 1:09.02). S ezután tulajdonképpen eldőlt a verseny: Colella mellen nem érte utol nagy reménységünket (mellen: 1:19.99). Gyorson Hargitay tartotta vezető helyzetét, s tisztán látszott: ha kellene, még tudna erősíteni! Az utolsó százon gyorson: 1:01.79... S az összidő: 4:31.11. Új Európa-csúcs a világbajnoki cím mellé!          ”

Hargitay a következő vb-ről már két arannyal jött haza, mint ahogyan Verrasztó is felült a 200 hát trónjára, viszont a montreali olimpiai felkészülést csúnyán elrontotta Széchy, így az első keze alatt formálódó aranygeneráció olimpiai sikerek nélkül maradt.

A pólósoknál viszont egészen a moszkvai olimpiáig tartó diadalmenet kezdődött, Európa-bajnoki címekkel, világkupasikerrel és mindenekelőtt a montreali olimpiai arannyal, ahogyan a remek, talán Szivós Istvántól származó bon mot szólt az 1980-as kudarcnak számító olimpiai bronzérem után: hét szegény ember arra szerződött, hogy a világ legjobbja legyen, és most hét gazdag ember gyűlöli egymást…

Az 1956 végén Magyarországról távozó Puskás Ferenc éppen Athénban, a Panathinaikosz csapatánál edzősködött (két évvel korábban BEK-döntőbe vitte a görögöket!), és úgy érezte, őrült honvágyában legalább Belgrádig el kell utaznia, ha magyarokkal akar találkozni. A diadalmas vízilabdatorna végén Öcsi kebelbarátja, Kárpáti Gyurika éppen Szepesi Györgynek nyilatkozott élőben a Magyar Rádió mikrofonja előtt, amikor meglátta a cimboráját, és azt mondta: „...és itt van Puskás Öcsi! Szevasz, Öcsikém, nézz rám, így fest egy igazi világbajnok...” Amire Puskás 17 hosszú év után először így szólt a nemzet nyilvánosságához: „Elmész te az anyád p...!”

Mondanunk sem kell, mindezek után a politikailag amúgy makulátlan Szepesinek sem csókoltak kezet a Bródy Sándor utcában.