„Én így megyek!” – a hobbifutó, aki 1215 perc alatt megkerülte a Balatont

Harminchárom éves volt, amikor gondolt egy merészet. Elege lett abból, hogy a négy fal között gubbaszt, miközben kint olyan szép az idő. Mintha csak belső hangot hallott volna, sportcipőt húzott a lábára, és elindult a lakásától mindössze tíz perc sétányira fekvő Városligetbe – kocogni. Ez öt-hat évvel ezelőtt történt, s bár Cseke Lilla felnőttfejjel vágott bele a futásba, az átélt élmény éppen elég intenzív volt ahhoz, hogy soha többé ne akarjon elszakadni tőle.

Pedig nem is volt sportmúltja. A gimnáziumban ugyan kipróbálta az atlétikát, de egy év után elege is lett belőle – akkor még nem tudta megszeretni a sportágat. Helyette inkább a művészi oldala került előtérbe: vonzódott a zenéhez és a néptánchoz, öt-hat éves korától egészen az érettségiig furulyázott és fuvolázott, mégpedig Nagyatádon, az egyik legjelentősebb hazai rendezésű Ironman-viadal városában.

„Mindig lelkesen végigdrukkoltuk a versenyt, de ennél több közöm nem volt a sportághoz, pláne a futáshoz. Nemigen érdekelt és nem is volt benne sikerélményem. Tinédzserként egyébként is a társaság, a fiúk és a szerelem állt az érdeklődésem középpontjában, mint ebben a korban mindenkinek” – mondta Cseke Lilla. – Viszont már Nagyatádon, majd később Budapesten is nagyon szerettem sétálni, akár hosszú órákon keresztül. Sokszor a tömegközlekedés helyett is a gyaloglást választottam, vagy ha jó idő volt, még a céges rendezvényekről is egy-két óra alatt hazasétáltam. Akik velem jöttek, gyakran kérdezték, hogy ugyan hova futok. Mire mondtam nekik, hogy nem futok sehova, én így megyek!”

FÉL ÓRÁVAL KEZDTE

A túrázásig viszont nem jutott el, saját bevallása szerint azért, mert bátortalan volt, ugyanakkor szerette, ha megvan körülötte az egyensúly, a nyugalom. Munka mellett elkezdett önkénteskedni is, mert bár az üzleti szférában tevékenykedett, a szociális területen szerzett főiskolai diplomájával mindig is nyitott volt a segítségnyújtásra. Dolgozott gyermekfaluban, foglalkozott idősekkel, menekültekkel – és mielőtt rátalált a futásra, szabadideje jelentős részét ilyen és ehhez hasonló tevékenységek töltötték ki. Amikor először lement futni a Városligetbe, nagyjából fél órán át kocogott, amelyből aztán rendszeres program lett, miközben fokozatosan nőtt a ráfordított idő és a megtett táv. S időközben a Facebookon nézelődve felfedezett egy jótékonysági eseményt, amelyet a Backpack Running nevű futóközösség szervezett.

„Olvastam, hogy a következő futás előtt találkoznak a Jászai Mari téren, és kérik, hogy mindenki készítsen szendvicseket, amelyeket aztán a hajléktalanok között osztanak szét   – emlékezett vissza Lilla, aki csatlakozott a csoporthoz, és két éven keresztül minden vasárnap velük tartott. – Ha tehetem, a mai napig beiktatom a programomba és eljárok velük, mert feltölt, ha segíteni tudok. Sőt, a futással is a segítségnyújtás az egyik fő célom, tavaly ősszel ebből a megfontolásból csatlakoztam a Suhanj! Alapítványhoz.”

Idővel aztán elkezdett versenyre is járni, és mivel egyre több emberrel és csapattal futott együtt, 2016 őszén elgondolkodott azon, hogy kipróbálja magát tíz kilométeren. Aztán félmaratoni távon, majd harminc kilométeren, hogy végül már azon kapja magát, a maratonitól sem riadna vissza. A következő esztendő januárjában elkezdett a még hosszabb távokra edzeni, és benevezett egy 56 kilométeres közösségi futásra, gondolván, majd lefutja a felét, és az neki elég is lesz. Ehhez képest végigment, és csak a célba érkezést követően esett le neki, hogy ez a maratoninál is hosszabb futás volt.

Amikor pedig 2017 áprilisában – több mint egy évvel azt követően, hogy elkezdett futni – meglátta, hogy Nagyatádon maratoni futóversenyt rendeznek, nem habozott, jelentkezett. Bár akkoriban még nem tudta, mi az az ultrafutás, ám mivel rájött, hogy jól bírja a hosszabb távokat, beiktatta az edzés- és versenynaptárába az ötven kilométeres futásokat is.

„Éreztem, hogy a sebességem még nem elég, igaz, fogalmam sem volt, hogy mi számít egyáltalán jó időeredménynek, csak annyit tudtam, hogy szeretek sokat futni  – mondta. – A nagy lelkesedésben bele is estem a kezdők hibájába, és a maratoni előtt egy héttel még elindultam egy hatórás futáson, amit persze nem tudtam kipihenni...”

SASHEGYI GEPÁRD LETT

Azon a sárvári hatórás versenyen találkozott az edzőként dolgozó Márton Attilával, aki a beszélgetésük végén közölte, szívesen segítene összeállítani neki egy edzéstervet, és Cseke Lillában is megvolt a szándék, hogy valamivel tudatosabban készüljön. Továbbra is a közeli Városligetbe járt tréningezni, majd májusban csatlakozott egy tíztagú társasághoz, hogy aztán a következő hatórás versenyén már 74 kilométert teljesítsen. Ez azt jelentette, hogy edzői irányítás mellett egy hónap alatt tizenegy kilométert fejlődött! 2019 októberéig tartott a közös munka, ez idő alatt számos szép eredményt ért el, Lilla egy huszonnégy órás versenyen is elindult, amit óriási élményként élt meg. Abban az évben szünetet akart tartani, mert érezte, szüksége van a változtatásra. Négy hónapra le is állt.

Csak 2020 márciusában kezdte újra, és csatlakozott a Sashegyi Gepárdok nevű csoporthoz, ami jó döntésnek bizonyult, annak ellenére is, hogy éppen akkor ütötte fel a fejét a koronavírus-járvány. Futóként teljesen átalakult az élete, új edzővel, új csapattal, más edzésmunkát kezdett el. Amikor 2021 nyarára rendbe jött makacs ülőideg-gyulladása, megint elkezdett hosszú távokat futni, s tavaly márciusban második lett egy száz kilométeres versenyen.

„Még nem éreztem magam elég jónak. A betegségből sem gyógyultam meg teljesen, és magánéleti gondok miatt sem tudtam rendesen összpontosítani és kihozni magamból a maximumot” – vallotta be Lilla, aki miután felépült, Szabó Gáborral, a Sashegyi Gepárdok edzőjével egyeztetve benevezett az Ultrabalatonra. Lefutotta ugyan a távot, ám mégsem lehetett maradéktalanul elégedett a teljesítményével, mivel gyomorrontása alaposan rányomta a bélyegét a versenyzésére.

„Negyven kilométertől szenvedtem, és annyira legyengültem a folyamatos hányás és hasmenés miatt, hogy százharmincnál ki akartam szállni” – fogalmazott Lilla, aki ennek ellenére sem adta fel, és 22 óra 5 perc alatt teljesítette a 217 kilométert. A nagy próbatételt követően pedig teljesítette régi álmát is: ősszel végre együtt futott Osbáth Tibor látássérült futóval.

„Egy látássérültnek segíteni óriási felelősség, de mindenkinek csak ajánlani tudom – mondta Lilla a közös futás öröméről, amely nem csak egyszeri alkalom volt, együtt készülnek a berlini maratonira. – Színesebbé teszi a futást, motivál, miközben az ember rengeteget tanul toleranciáról, türelemről, alázatról. De főként saját magáról.”

A CSAPATÉRT MINDENT

Bár már jelentős eredményei is vannak, Lilla továbbra is hobbifutónak tartja magát, már csak azért is, mert sok minden más is van az életében, amik befolyásolják, mit tud megvalósítani futóként. Nem tartja magát tudatos sportolónak, nem figyel aprólékosan a táplálkozására, és gyakran a magánélete is kihat a teljesítményére. Verseny előtt még mindig nagyon izgul, sokszor az utolsó pillanatra hagyja a nevezést, ugyanakkor tud nagyon spontán is lenni. Tavaly például úgy futott le egy 80 kilométeres versenyt, hogy csupán néhány nappal előtte szólt neki az edzője, kiesett valaki a félmaratoni ob-csapatból, be tudna-e ugrani a helyére. Bár a két versenyt alig huszonnégy óra választotta el egymástól, mégis vállalta, mert „a csapatért mindent”.

„Nehéz belőni, meddig tudom kitolni a teljesítőképességem határait, szeretnék például többet terepre menni, de a terveim attól is függenek, hogy mit hoz az élet ” – tette hozzá az idei Ultrabalatont óriási pályacsúccsal, 20:15:15 órás idővel teljesítő Cseke Lilla, aki első nőként tudta huszonnégy órán belül körbefutni a Balatont.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. július 2-i lapszámában jelent meg.)