Elnökváltó hangulatban – Deák Zsigmond jegyzete

Hegedüs Csaba volt az első. Mármint az első azok közül a sportszövetségi elnökök közül, akik a kommunista funkcionáriusok törvényszerű távozása után, a kilencvenes évek eleje-közepe óta, több mint két évtizeden át betonbiztosan ültek a posztjukon, aztán egyszer csak észrevették, hogy hirtelen kihúzták alóluk a széket. Az egykori birkózólegenda több cikluson át ügyesen visszaverte az ellenjelöltek próbálkozását, ám 2015 elején akadt nála is erősebb, vagy csak az ébersége hagyta el, sportága közgyűlése mindenesetre megvonta tőle a bizalmat.

Ő volt az egyetlen, akivel ez a logikus végkifejlet történt meg. Tavaly decemberben Baráth Etele például magától távozott a kajakosok, kenusok éléről úgy, hogy más pozícióban azért maradt. Valószínűleg nagy rutinnal megérezte az idők szavát, s még jókor áttestálta a hatalmat a sorban logikusan utána következőnek. Gyárfás Tamás épp ellenkezőleg, küzdött végkimerülésig, de hiába, hatalmas médiavisszhang közepette elsodorta őt az úszómedence partjáról a sportág legjobbjainak összefogása. Papíron maga mondott le, s ez történik majd Csötönyi Sándorral is, apró különbség, hogy a bokszolók „prezidentjének” épp nem az eredményes versenyzők, hanem az eredménytelenség lett a veszte, ő mindenesetre az áprilisi közgyűlésen lépne szerény presszióval a távozás mezejére.

S hogy ki jön-jött utánuk? Politikus, sportvezető, menedzser, volt klasszis. Különböző karakterek, különböző örökség, s még azt sem mondhatjuk, hogy a sportban csak az eredmény minősít, lásd Baráth és Gyárfás példáját. Ami viszont biztos, hogy húsz-huszonöt év regnálás után talán nem lenne szabad személyes sértésnek venni, ha felélénkül a szél, s befújja a sportágba az elnökváltó hangulatot.

A „régiek” közül már csak Tóth László tartja magát a cselgáncsozóknál. A helyében körbenéznék a tatami környékén, nehogy váratlanul ipponra dobják. S nem feltétlenül azért, mert rosszul tette a dolgát.