A Balatonról jövet lett olimpiai bajnok – Sudár Attila 70 éves

Úgy kezdődött, hogy Széchy Tamás eltiltotta – volna. A KSI úszójaként tizennégy évesen edzői engedély nélkül édesapjával egy hónapra elutazott Svédországba, hazajövet pedig Széchy közölte, egy hónapig látni sem akarja. Azonnal rávágta, hogy nem tilthatja el, mert most azonnal abbahagyja az úszást. Ezen elvitatkoztak egy darabig, a disputát meghallotta Gyarmati Dezső („Ki ez a nagy pofájú kisgyerek…?”),   és vitte a pólósokhoz.

Véletlen – mondja rá, de hatalmas szerencse is. Mert nagyszerű edzői voltak, közöttük Lemhényi „Butykó” (hivatalosan: Dezső), aki nála a legnagyobb tudor. A mai szokásokkal ellentétben bement a vízbe, hogy megmutassa a gyerekeknek, hogyan tartsák a kezüket, melyik testtartás ideális nekik, merre mozogjanak, mindent elmagyarázott, és megkövetelte, hogy a tanítványai tudják is, mit miért csinálnak.
Esetünkben ő volt az, akinek köszönhetően Sudár Attilát sokan mindmáig a sportág legjobb bekkjének tartják, azért, mert tisztán szerelt, és utána pontosan indított.

„Butykó ki tudja hány gyakorlatot végeztetett el velem, hogy képes legyek villámgyorsan testtartást váltani, hogy átmenjek vízszintesből függőlegesbe, mert ez a lényeg”   – magyarázta, hozzátéve, hogy azért a KSI-ben ott volt a tudomány, hiszen Lemhényi mellett Gyarmati, Csillag Gábor, idősebb Szivós István is oktatott. Itt hozzáteszi még Kemény „Fecsót” (Ferenc), Bolvári Antalt, Mayer Mihályt és Rusorán Pétert is, szerinte még a kősziklából is képesek lettek volna játékost faragni. „Nekem voltak a legjobb edzőim” – foglalja össze.

Kijárva a sportiskolát, 1972-ben az OSC-be igazolt (négy bajnoki cím), a montreali olimpia (1976) előtt pedig ott volt a keretben, csak éppen a szűkítésnél kitette Gyarmati Dezső. Lement hát a Balatonra, ahol klubtársaival, Vindisch Kálmánnal és Gál Gyulával („Csupi”) múlatta az időt (jó társaság!), ám véletlenül összetalálkoztak a szintén klubtárs Koller Ákossal, aki hívta őket, menjenek fel Pestre, mert a válogatott az OSC-vel kétkapuzik.

Mentek, Sudár Attilának pedig minden sikerült („Olyan napom volt…”), elöl (is) játszott, gólokat lőtt. A büfébe menet, az uszoda lépcsőjén Gyarmati megállította és hívta, legyen ott másnap a keretedzésen. Önérzetes gyerek volt, mondta, dehogy megy, ha már egyszer nem kellett. Éppen ott volt klubedzője, Katona András, aki azonnal letolta, hogy ilyet játékos nem csinál, ha a válogatottról van szó.

Mielőtt továbbmennék, érdemes megállni az önérzetnél. Jellemzője volt és maradt is. Példa rá, hogy még a KSI-ben meccs közben felállt a kispadról, és hazament. „Két negyed után sem cseréltek be, mondtam, itt rám nincs szükség, és elmentem. De megcsináltam ugyanezt később, a válogatott edzésén is. Kétkapuztunk, hosszasan áztam a szigeten a kiúszóban, talán el is feledkeztek rólam, meguntam, felöltöztem és hazamentem”    – mesélte. Megjegyzendő, mindkétszer Gyarmati Dezső volt az edző, aki a játékosok fejével is tudott gondolkozni. „Letolt, de kíváncsi volt rá, miért csináltam, aztán csak ennyit mondott: »Na, jó…«”

És akkor Montreal. A csapat olimpiai bajnok lett. Az olaszok elleni sorsdöntő meccsen (6–5) az (is) volt a dolga, hogy páros kiállítást harcoljon ki Gianni De Magistris ellen, hiszen az olaszok ászának a harmadik következett, és ki kellett állnia. Persze, hogy megtette.

Beválasztották az olimpia All Star-csapatába – Csapó Gábor, Faragó Tamás és Szivós István társaságában. Négy magyar a hétben, ez olyan csapat volt. Ekkor kezdték mondogatni, hogy a világ legjobb bekkje. „Én ezt nem mondhatom – szerénykedett. – Az teheti meg, aki látott és ért is hozzá. Gianni De Magistris megtisztelt a címmel, Alessandro Calcaterra is, büszke vagyok mindkettőre, nagyon.”

Moszkvában (1980) is volt esély az olimpiai bajnoki címre, ám a csapat a vízben mindenképp létező egysége megtört. Egy esztendővel korábban Faragó távollétében megnyerte a világkupát, Sudár Attila három gólt lőtt az amerikaiak ellen (4–3), amire mindenki felkapta fejét. Ő viszont:      „Az a torna leginkább azért maradt meg bennem, mert a csapat hajója ott is léket kapott. Megnyertük a világkupát, Dezső elment nyilatkozni a tévének, s végig arról beszélt, hogy Faragó Tamás nem lehetett velünk…”      Moszkvában aztán bronz­érem lett a vége.

Olaszországban is játszott (Posillipo, Siracusa, Cittavecchia), a Posillipóval bajnok lett (1985), aztán hazajött, persze hogy az OSC-ben fejezte be (1993). Legalábbis hivatalosan, mert még 2011-ben is lejárt a Vasas edzéseire. A kérdésre, hogy profitáltak-e az utódok a tapasztalataiból, így válaszolt: „Elmondom, amit gondolok, aztán van, aki tanácsnak tekinti, s van, aki megkérdezi a többiektől, hogy ki ez az öregúr. Aztán amikor megtudja, kissé visszafogja magát, azért egy olimpiai bajnoknak még van némi becsülete az uszodában.”

Ide tartozik, hogy amolyan „igen, de…” gyerek az uszodában, nem mindenki fogadja el teljesen. Szerinte egyszerű az ok: „Talán azért van így, mert nem függök senkitől, megvannak az eredményeim játékosként, az egzisztenciám független a pólótól, bárkinek megmondhatom a véleményemet, s ami nagyobb baj, meg is mondom. Az ilyen embert nem szokták szeretni.”

Ha már egzisztencia, fogorvosként végzett az egyetemen, ám – mint mondja – fogorvosi széket legutóbb akkor látott, amikor benne ült. Édesapja kívánsága volt, hogy a bátyjával együtt fogorvosok legyenek, azt mondta, ez olyan szakma, amelyre szükség van a szocializmuson innen és túl egyaránt.

És a végére egy adalék ahhoz, hogy mindent tudott:  „Még öngólt is lőttem, ami azért ritka a pólóban. Az egri Sike Józsit fogtam, frászt kaptam tőle, hogy mindig neki fújtak, fölemeltem a két kezem, hogy lássák, nem vagyok szabálytalan, jött a labda, hátrapöcköltem a kapusunknak, Kovács Karcsinak, aki éppen kiindult szerelni, nem tehetett semmit. Én meg elsüllyedtem, még jó, hogy vízben voltam.”

BRAZÍLIA UTÁN ÚJRA OTTHON

Sudár Attila tizenkét éven át dolgozott Brazíliában, szövetségi edző is volt, majd hazatért – a lelátón kívül azonban nem találkozhatunk vele a magyarországi uszodákban. „A kabinosnak nagyobb esélye lett volna, hogy kapitány legyen, mint nekem”    – állapította meg Sudár Attila 2010-ben, miután jó egy éven belül kétszer sem őt választotta meg a szövetség elnöksége a magyar női vízilabda-válogatott szövetségi kapitányának. Idehaza nem kellett, úgyhogy elment, a családjával együtt meg sem állt Brazíliáig, ahonnan csak a közelmúltban, tizenkét év után tért haza. „Meggyőződésem, hogy nálam sokkal gyengébb képességű emberek kaptak lehetőséget szövetségi kapitányként, ezt továbbra is fenntartom    – mondta a Nemzeti Sportnak a rá jellemző őszinteséggel a 70 éves szakember.   – Úgy gondolom, ezt be is bizonyítottam Brazíliában, ahol olyan csapathoz kerültem, amelyben 2011-ben huszonnégy gyerek volt összesen, ma pedig háromezer-kétszáz. Az első meccsünkön 28–1-re kaptunk ki, és az utolsó hat évben minden bajnokságot megnyert az a csapat, amelyikben én voltam a vezetőedző. Az utolsó idényemben a 2000-es korosztállyal, amelyben a fiam is játszott, az elődöntőben 13–5-re, a döntőben pedig 16–5-re nyertünk. Éppen két hete ért véget ennek a csapatnak a bajnokság, most negyedik lett… Azt hiszem, számított, hogy én ott voltam.” A Sao Paulótól 300 km-re fekvő Barauban egy helyi mecénás, Claudio Zopone épített fel mindent a semmiből, a nyitott 25 méteres medence és a boksz­zsákokkal felszerelt „konditerem” helyett mesés komplexum épült, többek között fedett és nyitott 50-es medencével. Mindkét magyar válogatott itt edzett a riói olimpia előtt – Sudár Attila közbenjárására. A tulajdonos leste a magyar szakember minden kívánságát, még azt is teljesítette, amire nem is gondolt – azt már mi tesszük hozzá, hogy istenként tisztelték a magyar olimpiai bajnokot. „Hogy miért jöttünk mégis haza? Nos, mást gondoltunk a folytatásról. Az U20-as válogatott nagyon ígéretes volt, hét játékosom szerepelt benne, és azt kértem, a csapat jöjjön Magyarországra egy hónapra edzőtáborozni a világbajnokság előtt. Brazíliában ez nem volt megszokott, amikor az U18-as válogatottat vezettem, egy hetet készültünk a világversenyek előtt. Az volt a célom, hogy bizonyítsam, onnan is be lehet kerülni a világ legjobb négy csapata közé, szívvel-lélekkel dolgoztam ezért. Az elnök azt mondta, felejtsem el az edzőtábort, a legfontosabb a fiatalok edukálása. Bennem ekkor valami megtört, mert az edukáláshoz nem én kellek, ahhoz elég bárki. Így aztán elrendeztem a dolgaimat, és hazajöttünk. Eszméletlenül jól éreztük magunkat, de véget ért.” A hazatérés után azonban Sudár Attilát legfeljebb a lelátón lehet felfedezni az uszodákban. „Építkezek, leginkább azzal foglalkozom, már a burkolásnál tartunk, most jön a kertrendezés. A vízilabdameccsekre kijárok, de úgy látom, senki sem kíváncsi az emberre Magyarországon. Eltelt tizenkét év, de semmi sem változott. Ha a mostaniak azt mondják, felejtsük el a mi időnket, az nagyon nagy hiba. A kisebbik fiam a KSI-ben játszik, de elment a kedve, a nagyobbik Egerben van, jól érzi magát, ám keveset van a vízben. Néha elgondolkodom, minek jöttünk vissza, de ez csak a vízilabdára vonatkozik, egyébként elvagyok, és semmi gond sincsen.”     L. G.