Hózentróger övvel – Malonyai Péter publicisztikája

MÁR A NEGYEDIK PERCBEN hatalmas rúgást kapott az újpesti Katona György harmincöt esztendeje a Megyeri úton a Fradi elleni derbin (0–2). Üvöltés, hordágy – vége volt számára a meccsnek. Cipelték ki az egészségügyiek, amikor futópályán minden lében kanál kollégám fölé hajolt: „Mondjál valamit…!”

Nem tudtam róla, de ez volt az első vegyes zóna az életemben, a futballista válasza pedig kitalálható – a fájdalmai miatt elnézhetően.

Ez ugrott be, amikor a múlt heti úszóbajnokság első napja után többen felháborodtak, hogy Hosszú Katinka és Milák Kristóf nem állt meg a vegyes zónában, egyesek még azt is megjegyezték, hogy Milák még a fejét is felvetette, mondjuk úgy, dacosan.

Engem hidegen hagy az ilyesmi, a vegyes zónánál nagyobb kamut ugyanis még keveset láttam. Népmesei hasonlattal élve, tipikusan a „hoztam is ajándékot, meg nem is”, bár az okos lány megoldása (galamb) szellemesebb, mint a sporthatalmasoké.

Aki úgy érezhetik, hogy megadták a nyilvánosságnak, amit kell, a sportolót is békén hagyták – mi kell még. Lévén szó klasszisokról, s az irántuk létező érdeklődésről például az, hogy valódi beszélgetésben derüljön ki, mire kíváncsi a kérdező. Aki éppen úgy egyedi, mint a klasszis, több tiszteletet érdemel annál, hogy úgymond tömegsportszerűen, csoportosan jusson információhoz. Jó esetben persze, mert azért elég sokan vannak, akiknek még a tumultus is megtisztelő, hiszen nincs benne több a „Mit érzel most?”-nál, meg a „Hogyan éled meg?”-nél.

Ráadásul egy-egy kiemelkedő viadalon, olimpián, futball-világbajnokságon például még sorrend is van a kérdezőknél. Első ugyebár a televíziós jogok birtokosa, utána az esemény hivatalos hírszolgálata, aztán a rádiók és így tovább, időnként szeszélyes területi eloszlásban.

Sokat ilyenkor lehetetlen megtudni a kérdezettől, többet elárul róla a produkció, ami a gyorsfaggatás apropója, de ugyebár a nyilvánosság az kötelező, semmitmondásért még senkit sem büntettek meg. Ha nem áll meg a versenyző, az sokkal őszintébb, inkább kifejező, mint az általa nagy lihegve elővezetett közhelyek.

Hogy példákkal éljek, kezdem a 2002-es labdarúgó-vb-vel, amikor Japánban, Kasimában a Németország–Írország (1–1) meccs után a német gólszerzőt, Miroslav Klosét a szervezők engedélye jóvoltából százharmincnyolcan faggathatták. Lökdösődés, néhány gyomros, a csatár azt sem tudja, kinek válaszol, aztán biccent, és elrohan. Mi mást tehetne?

Maradva a futball-világbajnokságnál, 2010-ben a dél-afrikai Pretoriában az Egyesült Államok–Algéria (1–0) mérkőzést követően az algériaiak veteránja, Rafik Szaifi arra használta fel a szervezett találkozást, hogy megpofozza Aszma Halimt, mert a kolléganő egy korábbi cikkével megsértette őt. Ez legalább őszinte gesztus volt, még ha elítélendő is, de menjünk tovább, érkezzünk haza. A 2014. márciusi győri magyar–finn meccsre (1–2), amely után Rudolf Gergely a mérkőzésen kevéssé látott aktivitással húzott el a kollégák előtt. („Nem nyilatkozom…!”). Azt azért hozzáteszem, hogy csapatunk gólszerzőjeként még a jobbak közé tartozott – a nap legmagasabb magyar osztályzatával – a 4-essel.

Hozzáteszem, a műfaj egyéniségfüggő, így kivételek is akadnak, de miután a hétköznapokban is elterjedtebb az információgyűjtés, mint a beszélgetés, ne csodálkozzunk azon, ha a tartalmatlan forma tartalmatlan megoldást szül.

Régebben azért még az is sokatmondóbb volt a mai válaszoknál, ha valaki nem nyilatkozott. Mint Szigeti Imre 1925 novemberében, az örökrangadó (FTC–MTK 0:1) után. A Fradi futballvezére felindultságra hivatkozva hárította el a kérdezőt, de csak egy-két órára, mert lehiggadva már elmondta, hogy Gerő Ferenc volt pocsék, nem a csapata („Bíráskodását az indiszpozíció maximumának kell tekintenem.”). A Nemzeti ügyvezetője, Reichard Ottó a Szegedtől idegenben elszenvedett vereség (2:8) után 1933-ban úgy nem mondott semmit, hogy sokat is („Ilyen vereség után nem nyilatkozom…”), ahogy Szabó Antal a Hungária kapusa szintén 1935-ben a Csehszlovákia elleni sikert (1:0) követően: „Azt hiszem, elég jól védtem, s ezért nem nyilatkozom…”

A műkorcsolyázóknál kifejezetten létezett a nem nyilatkozom kabala. Például Szilassy Katinka azzal magyarázta, hogy 1941-ben párjával, Kertész Ferenccel második lett a bajnokságon Szekrényessy Piroska és Szekrényessy Attila mögött, mert beszélt az újságíróval. „Úgy kell nekem – mondotta kétségbeesve. – Miért nyilatkoztam?! Ha maguk nem írták volna meg, amiről a verseny előtt beszélgettünk, biztosan mi nyertük volna a bajnokságot!”

Van, ahol muszáj beszélni, például az edzőknek. Így Angliában, a Premier League-ben. Sir Alex Ferguson mégis megtehette, hogy visszautasította a BBC-t éveken át, arra hivatkozva, hogy a fiával méltatlanul bántak, megkérdőjelezték a tisztességét. Figyelmeztették, tűrte, megbüntették, kifizette, de végül ő döntötte el, mikor fogadja el a békejobbot.

De egyébként is csak dumában fontos ma már a közvélemény, szűkebben például a drukkerek. Elképzelhetetlen, ami például a két háború között Újpesten dívott: a híres Dumavárban kötelező volt időnként megjelenniük a profi csapat futballistáinak, hogy a hívek szót válthassanak velük. Ám ez nem volt egyedi, a Hungária szurkolói például 1934 márciusában éppen az Újpest elleni döntetlen (1:1) után adtak „jutalomvacsorát” a játékosoknak, a hangulatra jellemző, hogy „még a takarékossági erényeiről híres Preissmann alelnök is fizetett két üveg pezsgőt”. De a másodosztályban sem volt ritka a közös ünneplés. Amikor, szintén 1934-ben, a Soroksár legyőzte a nagy rivális Erzsébetet (2:1), a játékosokat a drukkerek a tenyerükön hordozták, s többek között „nagy sonkás vacsorára” látták őket vendégül.

Ma már nem fontos a szurkoló, őrző-védő-támadók állnak őrt, védve a játékosokat. Mindenkitől. A klubok szigorúan ellenőrzik, mit szánnak alkalmazottjaik a nyilvánosságnak, miközben fogalmuk sincs, nem lehet, hogy mi volt a felek szándéka, miről beszélgettek. Az ellenőrök többsége kevesebbet tud egy interjú szakmai követelményeiről, mint amennyi felhatalmazhatná őket valósan a felülbírálatra. Vannak persze kivételek, de nem annyian, ahányan hiszik magukról, ha megtisztelnek azzal, hogy elolvassák az írásomat.

A drukkerekről az edzők is szívesen beszélnek – a levegőbe. Nem új tünet ez sem. Amikor 2001-ben Bukarestben a Bicskei Bertalan vezette válogatottnak esélye sem volt Románia ellen (0–2), a kapitány azzal kezdte, hogy „Hálásan köszönjük…”, mármint hogy sokan elkísérték itthonról a csapatot. A drukker mindig őszinte, esetünkben a Nemzeti Sport szerkesztőségébe telefonálók azért lettek volna hálásak, ha Bicskei lemond.

A vesztes csapat edzője – figyeljék meg – szinte mindig kiemeli a buzdítást, sőt gyakran még elnézést is kér a hívektől. Ritka, hogy közben mond is valamit, de például a győri kézilabdázólányok edzője, Róth Kálmán annak idején megtette egy győztes meccs, de gyenge produkció után: „Köszönjük szurkolóinknak, hogy a félidőben nem mentek haza, a mérkőzés végén pedig nem fütyülték ki csapatunkat.”

Mert a drukker nem kommunikál (mint a „nagyok”), hanem az érzelmeit fejezi ki. Amikor például a koronavírus-járvány miatti stadionbezárás közepette a Dunaszerdahely a Slovan elleni „vérderbire” utazott Pozsonyba, rajongói az autópálya felüljáróiról füstbombákkal, rigmusokkal, zászlólengetéssel igyekeztek erőt adni csapatuknak. Amelynek esélye sem volt, hamar 0–1 lett, aztán 0–2 és a vége 1–3. S jött is a „Nagyon köszönjük…” meg a „Sajnáljuk, hogy…”

Kissé eltávolodtam a vegyes zónától, de a lényeg az idézett népmesei (…meg nem is). Meg aztán a vegyes zóna olyan, mint a vegyes köret, se nem rizs, se nem sült krumpli, ez sem, az sem. Mint amikor valaki öv mellett hózentrógert is hord. A nadrágja biztos nem esik le, de az eleganciáját megsínyli, ha – nagy a mellénye.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!