„Domenech csak kijelöli a csapatot, aztán hadd szóljon!"

A perpatvart a következő, tulajdonképpen kritikus és kritizált által egyaránt elismert ellentmondás tartja izzásban: „Tele vagyunk kiváló futballistákkal, mégis rossz a csapatunk. Hogyan lehetséges ez?" Könnyebb elfogadni az első mondat két állítását, mint választ találni a másodikban megfogalmazott kérdésre…

Könnyű belátni azt is, hogy nem juthat fel a csúcsra mindegyik futballcsapat, amely technikai, taktikai és lélektani értelemben egyaránt jó passzban van. Ehhez egész egyszerűen kevés a hely a csúcson, valamint keskeny az odavezető ösvény. Ellenben feltehető – sőt Raymond Domenech francia szövetségi kapitány vb-döntőt illető reményei miatt kötelezően felteendő – a kérdés ekképp is: feljuthat-e a csúcsra egy olyan csapat, amelyiknek soraiban általános meggyőződés szerint valami nem stimmel?

Mint annyi mindenre, erre is az idő szolgál majd válasszal, mi most – kétkedésünket azért borítékolva – ragadjunk le itt: a francia válogatott pillanatnyilag kissé zilált közösség benyomását kelti, és mintha légüres térben, sőt inkább ellenséges közegben mozogna, ami bénítóan hat a futballistákra.

Az okok megértéséhez tanácsos visszaforgatni az idő kerekét 2008. június 17-ig: emlékezetes, a két évvel korábbi vb-ezüstérem idején még udvariasan megtapsolt Domenech kapitány a korai Eb-kiesés után az első gyorsértékelést részben arra használta fel, hogy a televízió nyilvánossága előtt megkérje barátnője kezét, amit a szakmai magyarázatra váró, felzaklatott közvélemény megbocsáthatatlan nyegleségnek tartott.

A kudarc feldolgozatlansága – és a közvélemény által követelt kapitányváltás elmaradása – miatt a „kékek" ily módon lelki teherrel kezdték a világbajnoki selejtezőket. Mivel azokon többnyire gyengén játszottak, képtelenek voltak maguk mellé állítani a publikumot, mindennek tetejébe a kijutásukat biztossá tévő gólhoz szükségeltetett Thierry Henry kezezése. Szinte sorsszerűen sikeredett szégyellnivalóra a végjáték, amely miatt barátságtalan fogadtatás várható a vb-nyitányon – több sem kell egy kissé hitét vesztett, kételkedő társaságnak.

Néhány héttel ezelőtt a legtekintélyesebb francia futballszaklap, az Aranylabdát alapító France Football érdekes összeállítást közölt. A szerkesztők bekopogtattak egy francia amatőrcsapat, a hatodik ligás La Roche Vendée Football öltözőjébe, és arra kérték a játékosokat, fejtsék ki véleményüket a válogatottról.

A többségi álláspont nagyjából a következőképpen foglalható össze. Raymond Domenech szövetségi kapitány „nem egy Capello", „nem méltó a posztra", „nem szeretik a játékosai, többeket valósággal elüldözött", „rosszul kommunikál", ezen a poszton „nem szerencsés, ha valaki konfliktuskereső alkat, mint ő", továbbá „a legdurvább az, hogy meg fogja dönteni Michel Hidalgo meccsrekordját".

Ami a taktikát illeti, „nehezen felismerhető", „a két pitbullos középpályát meghaladta az idő", ráadásul – szemben a hadrendet valósággal kicentiző Aimé Jacquet-val – Domenech „csak kijelöli a csapatot, aztán hadd szóljon!". Tetejébe a játékosok láthatóan nem elég lelkesek, kishitűek, „bármennyire is az ellenkezőjét állítja Domenech és baráti köre".

Fontos hangsúlyozni: e mini közvélemény-kutatást még ama bizonyos spanyolok elleni, Nicolas Anelka által a minap megalázónak minősített mérkőzés előtt végezték. A meccs után a France Football már „saját erőből", maró gúnnyal átitatott szerkesztőségi cikkben szögezte le: a szurkolók úgy általában szeretik a francia válogatottat, ám ezt a csapatot és ezt a kapitányt nem nagyon.

Néhány részlet, érzékeltetendő „a Stade de France magas jegyáraitól sem visszariadó, a csapatot szeretni próbáló, de ebbéli szándékával kudarcot valló közönségnek" címzett nyílt levél hangnemét:

„Kedves szurkolók, önök képtelenek értékelni Raymond Domenech taktikai zsenialitását és azt, milyen kiválóan kezeli az emberi konfliktusokat… Tudniuk kell, hogy sem ő, sem a labdarúgó-szövetség nincs megelégedve önökkel… Hiszen szurkolásukkal nem segítették a csapatot, azaz nem végezték el a munkájukat! Erre nincs bocsánat… Mivel a vezetők egy pillanatig sem nyugtalankodnak, és szerintük önök júniusban kipirult arccal tapsolnak majd a csapatnak, nem tehetnek mást, mint támogatják politikájukat. Ők masíroznak majd elöl, önök és mi egy emberként mögöttük, és a kékek még a napot is elhomályosítják!"

Szó se róla, a légkör egyelőre nem valami inspiráló, mintha minden megszólalás, fejlemény tovább mérgezné… Egyre többet hallatják hangjukat az egykori világ- és Európa-bajnokok, Laurent Blanc, Zinedine Zidane, Bixente Lizarazu is – utóbbi egyenesen a válogatott irányításának teljes megreformálását, a kluboknál bevált menedzseri rendszer bevezetését szorgalmazza.

Vajon ki lehet-e keveredni ebből az örvényből? Nyilvánvalóan számtalan szakmai összetevőtől függ egy csapat szereplése, és Domenechnek valószínűleg ma még nem látható (például sérülések jelentette) kihívásokra is választ kell majd találnia, ám a sikeresség szempontjából alapvető fontosságú, hogy a kereten belül összhang teremtődjék, és a hangadók magukénak érezzék a csapatot.

Ebből a szempontból mindenképpen kedvező, hogy a világbajnokságot Franciaországtól nagyon távol rendezik meg. Alighanem a külvilág nem kívánatos zajainak kiszűrését célozza, hogy a „kékek" odahaza már csak egyszer lépnek pályára a vb-ig, két további felkészülési meccsüket Tunéziában és – ha francia felségterületen is, de biztonságos távolságban – Réunion szigetén vívják meg.

S tulajdonképpen az eredményes vb-szereplést szolgálhatja az is, hogy köztudott: a vb után Domenech távozik posztjáról. Hat évvel ezelőtt, a 2004-es Európa-bajnokságon megfeküdte a franciák gyomrát, hogy Jacques Santini távozása már a torna előtt biztossá vált, ám akkor más volt a helyzet. A kapitány szívesen maradt volna, csakhogy a szövetség a torna után szándékozott tárgyalni a hosszabbításról, ő ezért aláírt a Tottenhamnek – és közben kicsúszott a kezéből a csapat…

Domenech más alkat. Sorsával megbékélt, az nem függ a vb-szerepléstől, s nem hallani arról, hogy a kapitány máris a jövőjével foglalkozna. Kellően öntörvényű, magabiztos emberről van szó, aki – alkalmasint megedzette őt az elmúlt két esztendő – minden bizonnyal képes lesz kizárni gondolataiból a külvilágot. Magától értetődőn az utódlása sem foglalkoztatja különösebben:

„Engem egyvalami érdekel: hogy július 11-én döntőt játsszon a csapat, és hogy a siker érdekében minden támogatást megkapjunk a szövetségtől a felkészülés során" – mondta a minap. A közvéleménnyel ellentétben neki egyszer sem kellett csalatkoznia a szövetségben.

Itt már csak ő okozhat csalódást. Ha lebőg a csapattal, akkor a francia futball elöljáróinak – ha megküzd az ellenszéllel, és a 2006-os tornához hasonlóan újra a döntőbe juttatja a csapatot, akkor a nagyérdeműnek. Ez utóbbi lenne talán az első bocsánatos „bűne".