Németország: így buliztak Lipcsében a kupagyőztes magyarok

A Berlinből délben visszainduló csapat busza nem sokkal 14 óra után gördült be a Lipcse központi terének számító régi városháza épülethez, ahol több ezer szurkoló gyűlt össze, hogy köszöntse a helyi hősöket. A futballisták előbb a városháza erkélyén lóbálták meg néhányszor a kupát, majd felpattantak a nyitott tetejű buszra, a több ezer szurkoló pedig utcasarokról utcasarokra kísérte őket.

„Óriási élmény ezt a sikert megosztani a szurkolókkal – mondta lapunknak vasárnap Gulácsi Péter, az RB Leipzig és a magyar válogatott kapusa. – Vasárnap délután ideális időpont volt erre, tele voltak az utcák, felemelő érzés volt. Vannak olyan pillanatok az életben, amelyeket csak ki kell élvezni, a hosszú és kemény évek munkája után megérdemeltük, hogy vasárnap mindezt átélhessük. Hosszú idény végén érkeztünk meg idáig, és bár alaposan megszenvedtünk érte, az utolsó meccsen révbe értünk.”

Willi Orbán piros-fehér zászlót lobogtatva buszozta végig a várost, Gulácsi Péter hol a kupával táncolt, hol társaival pózolt, míg Szoboszlai Dominik fejére sárga sombrero kalap is felkerült, amelyet aztán aláírva juttatott vissza tulajdonosának. Lobogtak a sálak, lengtek a zászlók, a futballisták felé dobott ereklyék aláírva kerültek vissza gazdájukhoz, az emeletes házakból pedig kíváncsi szemek figyelték az utcai parádét. Az ünneplésről mit sem tudó, a tömeg által „csapdába” került autósok sem dudáltak vagy szentségeltek, inkább telefonjukat előkapva örökítették meg a pillanatokat.

„Az eddigi karrierem legnagyobb sikerét éltem meg – folytatta a magyar kapus, aki hétfői lapszámunkban hosszabban is kifejti véleményét a döntőről. – A Német Kupának óriási presztízsértéke van, hatalmas a jelentősége ebben az országban. Ráadásul ha belegondolunk, milyen utat jártunk be, mire eljutottunk idáig... Ez volt a harmadik finálénk, de emellett a Bajnokok Ligájában és az Európa-ligában is játszottunk már elődöntőt, a bajnokságban ezüst- és bronzérmeink is vannak, de most megtettük az utolsó lépést, és végre megszereztük az első trófeát is. Ezt csak még értékesebbé, még különlegesebbé tette, hogy csapatkapitányként én emelhettem magasba a serleget. Az ünneplés? Néhány csapattársam tovább bírta, mint én, nálam hajnali fél öttől már csak a hotelszobában folytatódott a buli, mert a kisfiam felébredt, és már nem tudott visszaaludni.”