– Az ön pályája is úgy kezdődik, hogy „híres focista lettem volna, ha…”?
– Őrbottyánban híres focista lettem, vagy inkább ismert, aki mellesleg focizik is. A labdarúgást gyerekkoromtól szeretem: 7-es voltam, jobbszélső, néha középcsatár, de egyiknek sem igazán jó. Aztán az edző egyszer berakott jobbhátvédnek, és azon a poszton ragadtam. És igen, a Fradi ificsapatába is bekerülhettem volna, de amikor kiderült, hogy hetente öt edzés van, azt mondtam, na ne… Mi lesz a csajokkal?! Akkor és ott fel is adtam, tudtam, hogy a profi pályafutáshoz rendesen kell csinálni, minden mást félretenni. Ezt pedig nem akartam. A torna is érdekelt, az iskolában külön edzésekre jártam. Annak idején szaltózni is tudtam, de a Csollány Szilveszter-féle „Krisztus” nem megy… Hihetetlen, hogy ő a mai napig meg tudja csinálni, a múltkor fel is hívtam, hogy ne pofátlankodjon már. Egyébként az egyik legnagyobb rajongónk, a soproni bulikon rendre ott van.

– Éppen jelez a telefonján a naptár. Kedden foci?
– Eredetileg gyengeáramú elektromérnök voltam, automatika szakon végeztem, mindig a legújabb eszközeim vannak, könnyen kezelem őket. Kedden délelőtt zenekari próbám van, közben megbeszélésekre járok, lusta vagyok elmenni gyúrni vagy futni, a foci az egyik biztos pont a napirendemben. Hetente kétszer, kedden és csütörtökön járok a barátaimmal terembe, hat a hat ellen játszunk. Mindenki minden poszton – de a sérült lábam miatt mostanában jobbára a kapuban állok, és üvöltve irányítom őket, hogy mikor szaladjanak vissza, nehogy gyorsindításból gólt kapjak. Ott is meg lehet ám izzadni, de alig várom, hogy kimehessek azért egy kicsit futkározni.

– Sérüléssel bajlódik?
– Tavaly megműtöttek, mert egy korábbi focisérülés miatt tropára ment minden a lábamban. Az egyik keresztszalagom felszívódott, ezért kímélem a térdemet. A sportot viszont nem adom fel, az az én plasztikám. Két hónapja síelni is elmentem vele. Nem volt tökéletes, de ez már sohasem lesz az, akkor pedig miért ne? Az ember sportoljon, amíg tud. Nem úgy van az, hogy a térdem csak úgy feladja – én nem adtam fel, ehhez kell alkalmazkodnia. Sérülés miatt sohasem mondtam még le koncertet, a bulit ettől még meg kell csinálni. Olyan előfordult, hogy húzódással, mi több, törött lábbal mentem színpadra, vagy a tavalyi A Dalban közvetlenül a műtét után a zsűriszékbe. Nem kell a színpadon futkározni, poénra kell venni és úgy csinálni, mintha direkt úgy akartam volna. Persze ismerni kell a határokat. Régen például egy pillanat alatt felmásztam a tornateremben a kötélen. A minap újra megpróbáltam, a lábammal segítettem, majdnem egy métert is fel tudtam menni rajta, utána feladtam…

A síelést még térdsérüléssel sem hagyná ki

– A sportágak megválasztásában is határokat húzott?
– Amíg fiatal az ember, próbáljon ki minél többet! Nyolcadikban édesapám révén kézilabdáztam, a nagycsapatba ugyan nem fértem be, de lejárhattam velük edzésre. A mai napig szeretem a kézit, de már csak nézni. A teniszt viszont nem tudtam megszeretni: elfordult az ütő a kezemben, és a második alkalom után azt mondtam, inkább asztaliteniszezem, azt kisebb területen kell játszani. Az úszással sem jövök ki jól, noha el szoktam járni. Igaz, ahogy én úszom, az olyan, mint a balta nyél nélkül. Nem haladok, csak kínlódom, iszom a vizet. Öt perc után jön a holtpont, elfog az unalom: monoton, nem történik semmi, a táj nem változik. De hősiesen járok, sporttal igyekszem magamat karbantartani.

– Követi a sportéletet? A Tippelde keretében nemrég Bozsik Pétert hívta ki párbajra, és le is győzte.
– Naná! Ha jól emlékszem, két eredményt is telibe találtam. A külföldi meccsek nem érdekelnek, sokkal inkább, hogy mit csinál a Fradi vagy az Újpest, és drukkolok, hogy jó játékosok kerüljenek ki Magyarországról. Hat-hét éve nem járok ki meccsre, mert manapság már más a szurkolás – nem tudok azonosulni azzal, hogy dögöljön meg a másik csapat. És a legérthetetlenebb az, amikor meccs közben egy harmadik csapatot szidnak, amelyik nincs is ott. Arról nem beszélve, hogyha kimegyek az Újpest vagy a Fradi meccsére, egyből rám sütik, hogy egyiknek vagy másiknak szurkolok. Úgyhogy inkább a tévében nézem.

– A válogatottat is követi? A Puskás Aréna avatóján kint volt?
– Volt jegyem, de azon a napon is koncerteztünk, pedig az avatót megnéztem volna hetvenezer ember között. Viszont azt is tudni kell, hogy annak a zenésznek, aki sokszor ráér, nem megy jól az élete. Istennek hála, én elég sokat dolgozom.

– Néz meccset az unokáival is?
– Patrik hároméves, a meccsnézés még nem érdekli, a foci annál inkább. A múltkor hazahoztam az óvodából és mondtam neki, hogy most nem érek rá játszani, mert mennem kell focizni. „Focizni? Az jó!”, mondta, és elővette a labdát. Akkor már nem volt mit tenni. Negyedórát fociztunk, és tíz nullára kikaptam. Na jó, amikor én átrúgtam a labdát rajta és mondtam, hogy ez gól volt, akkor megmagyarázta, hogy nem, ez kapufa. Kapufa? Hát a konyháig kigurult a labda… Örültem az együtt töltött időnek, meg annak, hogy közben tanult is, hiszen így már el tud számolni tízig. Ilyenkor szívesen győzöm energiával.

Unokái focival tartják karban a büszke nagyapát

– Legendás sztorija egy húsz évvel ezelőtti gól.
– Az úgy volt, hogy a félpályánál, a leshatáron kívül kaptam a szöktetést a felezővonaltól körülbelül öt-hat méterre. Futottam a labdával a tizenhatosig, mögöttem három-négy méterrel lemaradva a többiek, a kapus meg nyolc méterre előttem. Elfáradtam és megálltam, már túl voltam az ötvenen. Egyszerűen nem bírtam továbbfutni. Az utolsó erőmmel belerúgtam a labdába, lesz, ami lesz, és a térdemre támaszkodva kapkodtam a levegőt. Egyszer csak hallom, hogy üvöltenek a szurkolók, felnéztem és láttam, hogy gól. Utána mesélték el, hogy átemeltem a kapust – nem volt szándékos, esküszöm –, leesett a labda a gólvonalon, és lassan begurult. A haverom nevetett a lelátón, látta, hogy kivagyok, szurkolt, hogy csak guruljon át teljes terjedelmével. Ez volt életem egyik legnagyobb gólja.

– Sohasem gyűlt meg a baja a játékvezetőkkel?
– Soha. Ebből a szempontból nagyon fegyelmezettnek gondolom magam. A rendőrökkel régen többször meggyűlt. De ha a spori döntött és lefújta a meccset, akkor nem veszekszünk sem vele, sem a másik csapattal, mert az már a múlt, nincs mit változtatni rajta. Sokszor inkább haverkodtam a játékvezetőkkel. Külön állatfaj az övék. Azt eltűrni, amit ott mondanak nekik… Én kikérném magamnak. De nem teszem, tudja, van az a mondás: aki annak áll, ne csodálkozzon, ha…

– Egyszer sem állították ki?
– Szövegelésért nem. Egyetlenegyszer teljesen jogosan piros lapot kaptam. Utolsó emberként a tizenhatoson kívül próbáltam úgy csinálni, hogy ne látszódjon, de össze kellett rúgnom a lábát. Tudtam, hogy nincs más lehetőségem, mert ha elengedem, gólt lő. A játékos persze szidta az anyámat, de megúsztuk, nem lett belőle gól. Bár öregfiúkban már jobban kellene vigyáznunk egymásra – noha én úgy látom, ezeken a meccseken is élet-halál küzdelem van, mindenki úgy játszik, mintha az utolsó nagy lehetősége lenne. Csakhogy nem vagyunk elég edzettek, én már jártam úgy, hogy passzoltak, nagy lendülettel belerúgtam a labdába, és cserét kellett kérnem. Jóformán még el sem kezdődött a meccs és már meghúzódtam.

– Mivel lehet kihozni a sodrából?
– Öregkoromra rendkívül alkalmazkodó és elfogadó lettem. Vallom, hogy mindenkinek jogában áll hülyének lenni, és ha valaki úgy érzi jól magát, nem magyarázom el neki, hogy szerintem ez miért rossz. Ebben persze van egy kis felsőbbségi érzés is, s ha a környezetemben látok erőszakot, ideges leszek, de a konfliktusokat igyekszem feloldani. Például ha az unokám azt mondja, hogy menjünk jobbra, a szülei meg balra akarnak menni, mindig kitör a hiszti. Akkor jövök én: ne erőszakoljuk meg a gyerek akaratát, ha nincs jelentős következménye a mi cselekvéseinkre. Adjuk meg neki a döntés lehetőségét, hiszen mi már elég érettek vagyunk ahhoz, hogy ha arra megyünk, amerre ő akarja, úgyis oda fogunk jutni, ahová mi akarjuk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. március 7-i lapszámában jelent meg.)

Nagy Feró lusta gyúrni járni, de a keddi foci nem maradhat el

Nagy Feró lusta gyúrni járni, de a keddi foci nem maradhat el