A Gladiátor búcsúja

A „szerb Athén” – a háromszáz éve a Duna partján, a monumentális péterváradi erődítménnyel átellenben alapított Újvidék – New York ragadványnevét is bátran kiérdemelhetné. Hajnali háromnegyed hatkor döcög be a Keleti pályaudvarról Belgrád felé tartó gyorsvonat, s a félreismerhetetlenül mediterrán jegyeket mutató településen már ilyen korai órán is pezseg az élet. Ugyan magyar szót csak elvétve hallani, de történelmi tény: az 1910-es népszámlálás adatai szerint a 93 évvel ezelőtt 33 590 lelket számláló városban 13 343 magyar, 11 594 szerb és 5918 német ajkú lakos élt. Azóta meghétszereződött a lakosság, a svábokat a második világháború után (már akit életben hagytak Tito partizánjai…)

mind egy szálig kitelepítették, a magyarok létszáma körülbelül annyi maradt, amennyi a század elején volt, a szerbség pedig – nem kismértékben a boszniai háború után betelepített menekültekkel felduzzasztva – túlnyomó többségbe került. Manapság Szerbia második legnagyobb városa Újvidék, s mivel már mindhárom, az 1999-es NATO-légiháborúban lebombázott Duna-híd felépült, minden tekintetben visszatért az élet a rendes kerékvágásba. A péterváradi erődítmény ormain épült kávézóból letekintve megkapó látványt nyújt a város, de a délies nyüzsgés csak akkor vágja igazán mellbe az utast, amikor leereszkedünk a Karadjordje Stadion, a Vojvodina tizenkétezres létesítménye mellé, a bevásárló- és sétálóutcába.

Ma már legenda – de állítólag színigaz –, hogy az éjjel-nappal vendégekkel tömött kávézókat és sörözőket abból az egymillió márkából építették, amelyet a Vojvodina 1991 januárjában a Crvena zvezdától Szinisa Mihajlovicsért kapott.

Az üzletek most is a klub tulajdonát képezik, kiadták bérlőknek, ezzel alapozva meg az egyesület anyagi jólétét.

Az isteni balláb tulajdonosa különben nem újvidéki, harmincnyolc évvel ezelőtt a Duna mentén, a történelmi asszociációkat ébresztő Vukovárban született, s a város központjától négy kilométerre, Borovóban, a Bata-cipőgyárról elhíresült külvárosban nőtt fel.

Itt kezdett el futballozni a szerb apa és horvát anya fia, s innen csábította el 1988 nyarán első profi klubja, a Vojvodina.

Szinisa már egy évvel korábban tárgyalásban állt az újvidékiekkel, s emiatt nem kerülhetett be az 1987-ben Chilében, a húsz éven aluliak világbajnokságán diadalmaskodó jugoszláv válogatottba. Akkoriban Ciro Blazevic volt a Dinamo Zagreb szakvezetője, a mester mindent megmozgatott a félig horvát Mihajlovics szerződtetéséért, a srác azonban Újvidékre vágyott, ezért Mirko Jozic, a juniorválogatott ugyancsak zágrábi kötődé sű szövetségi kapitánya nem válogatta be az együttesbe.

Kár, Mihajlovics szempontjából mindenképp, mert nem lehetett világbajnok. A csapat ugyanis meg sem állt az aranyéremig, s a Zvonimir Bobant, Robert Prosineckit, Robert Jarnit, Davor Sukert, Predrag Mijatovicsot, Igor Stimacot felvonultató aranygeneráció hamarosan elárasztotta a kontinens nagy klubjait a RealMadridtól a Milanig.

Persze előbb még 1991. május 29-én a szerb, horvát, montenegrói, szlovén és macedón zsenik – soraikban immár az 1991 januárjában Újvidékről a fővárosba szerződő Mihajloviccsal – a Crvena zvezdába tömörülve megnyerték a BEK-et Bariban, a Stadio San Nicola 56 ezer nézője előtt 0–0-s meccs után tizenegyesekkel 5–3ra legyőzve az Olympique Marseille-t. Ljubomir Petrovics edző vezetésével az alábbi összeállításban játszottak a belgrádiak: Stevan Sztojanovics – Miodrag Belodedics, Ilija Najdoszki, Refik Sabanadzsovics, Vladimir Jugovics – Szlobodan Marovics, Szinisa Mihajlovics, Dragisa Binics, Dejan Szavicsevics (84. p., Vlada Sztoszics) – Robert Prosinecki, Darko Pancsev.

A romániai szerb Belodediccsel kiegészülve mintha csak a titói Jugoszlávia etnikai térképe bontakozna ki előttünk...

A többi már világszerte ismert történelem. Sikersorozat az AS Romával, a Sampdoriával, a Lazióval s végül az Internazionaléval, amelynek napjainkban – tavalyi visszavonulása után – a másodedzője. S persze szabadrúgásgólok tucatszám. Szó szerint. A Serie A-ban öszszesen huszonhétszer talált be rögzített játékhelyzetből (a tizenegyeseket nem számítva), s a föld egyetlen olyan labdarúgója, aki ezen a szinten mesterhármast ért el szabadrúgásból. Az emlékezetes tripla 1998. december 13-án esett – éppen korábbi klubja, a Sampdoria ellen. A meccset a Lazio nyerte meg 5–2-re, Szinisa a 29., a 44. és az 52. percben talált be, fejezetet nyitva a futballtörténelemben.

A Lazio egyik csatára Roberto Mancini volt azon a meccsen. Mancini a hétfő esti gálamecscsen is játszott az Inter színeiben (a találkozót az olasz csapat nyerte meg 6–4-re a Miha Team ellen). A sajtóértekezleten Mihajlovics így froclizta barátját:

„Pályafutásod során nem adatott meg neked, hogy az Internazionaléban játszhass. Most nekem köszönhetően pótolhattad ezt a hiányt…”