„Magyarország már rég nem futballnemzet”

– Nagyjából el lehet képzelni, miként érzi magát a bőrében szakmai alelnökként. Egyik fájó kudarc a másik után, máris elbukott Európa-bajnoki selejtezők, a válogatottól elforduló szurkolók. Folytassam?
– Ne folytassa – sóhajt nagyot Dunai Antal. – Pontosan érzem, milyen a közhangulat, hallom, olvasom a kritikákat, s elhiheti, nekem is nagyon fáj, ahogy kikaptunk Máltán. Mégis azt mondom, nem szabad szélsőséges indulatokat gerjeszteni, a válogatottat két tehetséges fiatal szakember irányítja, hagyni kell őket dolgozni.

– Felteszek egy egyszerű kérdést: ön milyen érzésekkel állt fel a Málta–Magyarország meccs után?
– Szörnyű volt.

– Akkor árulja el, miért szavazna továbbra is bizalmat Bozsik Péteréknek!
– Nézze, az ellenfélnél szerepelt egy tehetséges, veszélyes csatár, Michael Mifsud, és mi képtelenek voltunk semlegesíteni. De mondok én magának valamit: sajnos nem akkora szenzáció, hogy a mieink kikaptak Máltán.

– Ön is védi a mundér becsületét...
– Nem védek én senkit, semmit, csak próbálom a helyén kezelni a dolgot. Sokan emlékeznek rá, hogy annak idején a mi jóval erősebb válogatottunk is megszenvedett Máltán. Ezerkilencszázhetvenegy végén játszottunk ott, és ha hiszi, ha nem, homokos pályán. Drága barátom, Bene Feri rúgta a két gólunkat, azzal nyertünk kettő nullára, de pokoli szenvedés volt az egész.

– Ugye most nem akarja a jelenlegi válogatottat összehasonlítani a szerethető elődökkel?
– Csak azt akartam mondani, hogy mi is buktunk, sőt bennünket is rengeteget kritizáltak. Sohasem felejtem el a hetvenkettes esztendőt, amikor bejutottunk az Európa-bajnokság négyes döntőjébe, s Belgiumban csak negyedikek lettünk, s ugyanabban az évben kikaptunk az olimpia döntőjében, és itthon nem győztünk magyarázkodni.

– Jaj, csak ezt ne! Az akkori „sikertelenséget” hogyan lehet összehasonlítani a mai kudarcokkal? Akkoriban még futballnemzet voltunk!
– Látja, ez a kulcsszó. Sokan ma is azt hiszik, hogy Magyarország még mindig futballnemzet. De nem, az az időszak elmúlt. Magyarország már rég nem futballnemzet. Értse meg mindenki, az az időszak a múlté. Ne várja el senki a mostaniaktól, hogy felvegyék a versenyt a legjobbakkal, vagy legyőzzék a franciákat Párizsban, mint ahogy mi tettük annak idején Zámbó Sanyi vezetésével.

– Már megbocsásson, de Máltát ma is illene legyőzni.
– Ebben egyetértünk. Ám nézzük meg, hogy kik alkotják a jelenlegi magyar válogatottat. Olyan futballisták, akik külföldön kiscsapatokban játszanak, és sajnos ott sem főszereplők – azt kell mondjam, még a rendkívül jó képességű Gera Zoltán sem az. Ezek a fiúk hazajönnek, felhúzzák a címeres mezt, a szurkolók pedig rögtön azt hiszik, hogy felvehetik a versenyt a legjobbakkal. Nem mondom, egy-egy meccsre sikerülhet felszívniuk magukat, például a törököket igenis legyőzhettük volna, de hosszú távon illúzió kiugró eredményt várni.

– De azért hadd ne törődjünk bele az arcpirító bukásba... Mit gondol, jöjjenek a fiatalok?
– Slágertéma a fiatalítás. Hallani, hogy mindenki ezzel érvel most, magam is ennek vagyok a híve, de ne felejtse, ezerkilencszázkilencvenhatban, Atlantában az én irányításommal volt utoljára olimpián az ifjabb generáció. Csakhogy ez sem ilyen egyértelmű. Ott voltam Moszkvában néhány hete Róth Antal csapatának sorsdöntő meccsén. Emlékezhet, micsoda várakozás előzte meg az U21-es válogatott oroszországi fellépését, és mi lett a vége. Sajnos hármast kaptunk. Ne szépítsük, tizenhét éves korig még pariban vagyunk a világ legjobbjaival, aztán tizennnyolc és huszonegy év között jön a megmagyarázhatatlan visszaesés.

– Na, ez az! Nincs egyetlen edző sem Magyarországon, aki feltenné a kezét, és azt mondaná: uraim, nem értek a szakmához. Képtelen vagyok tökéletesen felkészített futballistákat nevelni.
– Közös a bűn. Az edzők a hibásak, ez nem is vitás, a szakma tehet a csődhelyzetről, és ebben én magam is benne vagyok. Nem fogadom el azt a kifogást, hogy nincsenek pályák, nincs pénz, mert anélkül is lehetne jobb a magyar futball. Legalább olyan jó, mint a bolgár, a román, a szlovák.

– Van kiút? Lesz itt futball öt, tíz, húsz év múlva?
– Nem tudom. Az a baj, hogy nincsenek már igazi példaképek. Emlékszem, mi még az Aranycsapat bűvöletében nőttünk fel, aztán jöttek az újabb sikeres generációk, Albert Flóri, Göröcs Titi, Mészöly Kálmán, s ránk is felnéztek a fiatalabbak, majd át is vette a stafétát Nyilasi Tibi, Törőcsik András, Kiss Laci. Utánuk még jött a Détári Lajos-féle korosztály, de aztán... Az én időmben bombaerős volt az Újpest, a Fradi, a Vasas, a Honvéd és persze a Győr, a Tatabánya, több vidéki csapat, volt kikből válogatni, volt kik miatt meccsre járni. Akkoriban még azt a luxust is megengedhette magának a magyar futball, hogy szegény Bene Ferit huszonnyolc évesen nyugdíjazza. Istenem...

– Messzire kanyarodtunk az alapkérdéstől: ha csütörtökön szóba kerül Bozsik Péter jövője, akkor ön a kapitány maradása mellett érvel majd. Miért?
– Azért, mert ahogy mondtam, tehetséges edzőről van szó, aki Détári Lajossal együtt megfelelően dolgozik. Eleget kapkodtunk már, most kapják meg ők hosszú távon a bizalmat. Hogy aztán így lesz-e, azt nem tudom, hiszen még az argentin csodaedző, César Luis Menotti is megbukott annak idején.