Egyedül nem lehet villogni…

– Beszélhetünk a csapatkapitányi karszalag kérdéséről?
– Természetesen – mondta határozottan Gera Zoltán. – Miért, gondolják, hogy ez a téma kínos nekem?

– Éppenséggel lehetne az is.
– Pedig higgyék el, nem az.

– No, azért nem mindenki emésztené meg könnyen, hogy miután hosszú időn keresztül viselte a magyar válogatottban a karszalagot, egyszer csak jön egy új szövetségi kapitány, és máris más áll a sor elején.
– Semmi, de semmi gondom nincs ezzel. Természetesen jó volt csapatkapitánynak lenni, igyekeztem is megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket az edző, a többi játékos, vagy a közönség támaszt a csapatkapitánnyal szemben. Bozsik Péter, az új szövetségi kapitány mást jelölt erre a posztra, és én úgy gondolom, nagyon jó helyen van az a karszalag. Magam nagyon szeretem Dárdai Palit, igazi szívember, aki alázatosan küzd a pályán a csapatért, és a pályán kívül is szeretetre méltó személyiség. Úgy gondolom, hogy ő jó kapitány. Szóval nincsen ezzel az égvilágon semmi bajom.

A szurkolóknak szól minden egyes csele

– Sokan azt mondták, talán a legjobb döntése az volt Lothar Matthäusnak, hogy önnek adta a karszalagot, mert így látványosan megnövekedett a felelősségérzete, ráadásul az elmúlt időszakban mutatott játékával kiérdemelte volna a kapitányi poszt megtartását.
– Nagyon megtisztelő, ha az emberek úgy látják, méltó voltam rá, hogy a magyar nemzeti csapat kapitánya legyek. Felelősségérzet? Lothar Matthäus kapitánykodása előtt nem voltam állandó csapattag, így ezt nem tudom összehasonlítani a korábbi időszakkal. Nekem mindig rendkívül fontos volt, hogy mindent megtegyek a csapat sikeréért. Viszont most, hogy már nem én vagyok a csapatkapitány, ez a bizonyos felelősségérzet cseppet sem csökkent. Ugyanolyan komolyan veszem a munkát, és próbálom segíteni a többieket.

– Ezt a közönség is díjazza, legalábbis az Új-Zéland elleni mérkőzésen jól érzékelhető volt, mennyire kedvelik önt a szurkolók.
– Nagyszerű volt érezni az emberek szeretetét.

– Azért ez nem ilyen egyszerű. Mert a múlt szerdán hallható volt, hogy ez a közönség bizony nem kímélt néhány játékost, igencsak kritikus volt több csapattársával szemben. De önt még azok is ujjongva ünnepelték, akik a meccs más szakaszaiban az Újpestet éltették vagy éppen Rajczi Péter becserélését követelték, azaz vélelmezhetően lila-fehér érzelműek voltak.
– Ne várják, hogy fényezzem magam! Az igaz, hogy nagyon élveztem a futballt, főleg a második félidőben, bár utólag úgy gondolom, néha túlságosan is türelmetlen voltam, ha kimaradtam a játékból. Nyilvánvalóan jólesik a nézők szeretete, de aki bent van a pályán, az pontosan tudja, ha a másik tíz nem gürizik, nem hajt inaszakadtáig, akkor nincs esélyed, hogy egyáltalán hozzáérj a labdához. Próbáltam váratlan megoldásokkal meglepni az ellenfelet, és ezzel örömet szerezni a szurkolóknak, hiszen mégiscsak emiatt jönnek ki a meccsre. De szó sincs arról, hogy ez a válogatott értem volna. Én például pontosan tudom, hogy az első félidőben nekem sem ment jól a játék. Ahhoz, hogy szünet után bejöjjön egy-két trükk, az egész csapat teljesítményének javulnia kellett. Egyedül nem lehet villogni – ez egészen biztos.

Szenvedjenek meg a labdákért az angolok

– Azzal, gondolom, egyetért, hogy Manchesterben lényegesen nehezebb dolga lesz a válogatottnak.
– Ez egyértelmű. Természetesen nem mi vagyunk a favoritok, de mindent megteszünk, hogy megnehezítsük az angol csapat dolgát. Lehet, hogy a mérkőzést ők nyerik meg, ez benne van a pakliban, de szenvedjenek meg minden egyes labdáért. Ők a világbajnokságra készülnek, mi sajnos nem, de remélem, hogy jó meccset játszunk velük.

– Azért ez nem akármilyen összecsapás lesz az ön számára, hiszen két éve Angliában játszik.
– Meggyőződésem, hogy minden magyar játékosnak különleges élmény Anglia ellen pályára lépni az Old Traffordon. Én különösen szerencsés vagyok, hiszen ismerem az ellenfelet, és volt alkalmam játszani néhány olyan futballista ellen, aki kedden ott lehet az angol válogatottban.

– Kit tart a legjobbnak közülük?
– Steven Gerrard a kedvencem. Egyrészt kitűnő futballista, másfelől kimondottan szimpatikus ember. Legutóbb, amikor a West Bromwich Albion csapatával játszottunk a Liverpool ellen, a mérkőzés után bekopogott, csendesen bejött az öltözőnkbe, és odaadta a mezét az egyik játékostársamnak. Adhatta volna nekem is...

– Most nyilván megszerezheti a dresszét, hiszen az angolok a mieink közül legfeljebb önt és Király Gábort ismerik.
– Nem hiszem, hogy tudnák, hogy mi kik vagyunk. De ez nem is baj.

– Ha a mostani játékostársai vagy a fiatalabb futballisták megkérdezik, hogyan él Angliában egy magyar labdarúgó, mit mesél nekik?
– Azt, hogy én már az első nap, amikor megérkeztem oda, ragyogóan éreztem magam. Azt hiszem, szakmailag is fejlődtem, felgyorsult a játékom, és úgy gondolom, meg is találták a posztomat. Bár sokan azt mondják, középen kellene futballoznom, nekem nagyon fekszik, hogy a jobb oldalról indulva szervezhetem a támadásokat: a szélen nem olyan sűrű a mezőny, mint belül, és az oldalvonal mellett sokszor úgy kaphatom meg a labdát, hogy már a kapu felé helyezkedhetem. Középen rengetegszer háttal van a kapunak az ember, amikor játékba hozzák, és ebben a gyors ritmusban forgolódni nemigen lehet. Mindent összevetve: Birminghamben, tehát egy nagyon szép városban élhetek, ahol nagyszerű légkör veszi körül a futballt, még úgy is, hogy a mi csapatunk, sajnos, nem tudott bent maradni az első osztályban.

– Minden légióstól megkérdezik: mi a különbség a két ország futballja között, mennyire mások az edzések?
– A tréningeken nem csinálunk nagy dolgokat, de mindenki úgy edz, mintha meccsen lenne. Amit én különbségnek éreztem, az az, hogy itthon sokat edzünk ugyan, de a bajnoki mérkőzés nem zajlik olyan ritmusban, hogy az igazán próbára tegye, megterhelje az embert. Kint mennyiségében kevesebbet és minőségében másképpen edzünk, nagyon koncentráltan dolgozik mindenki. Viszont a mérkőzés hatalmas igénybevétel, amelyen az ember végig rá van kényszerítve arra, hogy tökéletesen összpontosítson.

– Az elmúlt időszakban sokat hiányzott különböző sérülések miatt. Most egészséges?
– Úgy érzem, igen. Hosszú volt a kálváriám, és bár sokszor hallottam, hogy ez azért volt, mert itthon nem kaptam meg a megfelelő alapokat, meg egyébként is, a magyarok nem bírják a tempót. Nálunk, a West Bromnál a játékosok fele, közöttük sok angol futballista esett át ilyen sérvoperáción. Túl vagyok rajta, ez a legfontosabb.

Az átigazolási hírekkel inkább nem foglalkozik

– A klubváltásról sem szokott bőbeszédűen nyilatkozni, pedig naponta hallani, hogy szívesen elvinné a Manchester City, a Wigan, a Charlton, az Aston Villa...
– Valóban nem foglalkozom a hírekkel, mert azt gondolom, ezek nagy része pletyka. Mielőtt hazajöttem volna, Bryan Robson menedzser elmondta, ő úgy képzeli el a következő évet, hogy együtt tartja a csapatot, és ez a gárda próbáljon meg visszakerülni a Premier League-be.

– Egy évvel ezelőtt ugyanezt mondta a Crystal Palace menedzsere Király Gábor átigazolása kapcsán. Senkit sem engedtek el, viszont a csapat nem harcolta ki a feljutást. A szurkolói hozzászólásokban naponta ezerszer olvasható, hogy Gera Zoltánnak az első osztályban kell maradnia.
– Megértem, ha a szurkolók úgy gondolják, nekem az a jó, ha az élvonalban maradok, és nagyon örülök annak, ha úgy ítélik meg, hogy nekem helyem van a Premier League-ben. Azt hiszem, elfogultak velem a nézők... Mivel él a szerződésem, a sorsom a klub kezében van, és amíg engem a West Bromwich Albion nem keres meg azzal, hogy értem valaki fizetne annyi pénzt, amennyiért hajlandóak elengedni, nincs értelme foglalkozni ezekkel az átigazolási híresztelésekkel.