Jó szerencse, semmi más!

Nem biztos, hogy mindenki tudja, de már az 1932-es Lake Placid-i téli olimpián is majdnem rövid pályás gyorskorcsolyázást rendeztek, legalábbis ahogyan lebonyolították a sportág hagyományos változatát, az kísértetiesen hasonlított a „short trackre”. Tudniillik tömegrajtos formában rendezték a futamokat – igaz, a megszokott 400 méteres jégellipszisen.

Ezt követően öt évtizedes téli (még szép, hogy nem nyári…) álomba merült a rövid pályás gyorskorcsolyázás, hogy aztán az 1981-es, a franciaországi Meudon-la-Forét-ban rendezett világbajnoksággal térjen vissza a sportági palettára, s mára az egyik legnépszerűbb téli olimpiai attrakcióvá nője ki magát.
A Palavela csarnok mindenesetre estéről estére megtelik, s a publikum eszeveszetten tapsol az észbontóan izgalmas versenyek láttán. Hátborzongató érzés leírni: a mieinknek is, hiszen Knoch Viktor után Huszár Erika is olimpiai pontokat szerzett, mindjárt hármat. Ami előzőleg 26 éven át nem sikerült, azt most ezek a félelmet nem ismerő, pécsi és jászberényi fiatalok megvalósították: eddig – mert még nincs vége… – öt olimpiai pontot korcsolyáztak össze.

Szertorna, majd irány a jég!

No, de hogy az ördögbe lesz valakiből rövid pályás gyorskorcsolyázó?! Biztosan nem úgy, hogy egy szép, téli reggelen felébred, a homlokára csap, és azt mondja: életem álma teljesülne, ha „short trackes” lehetnék.

„Nem bizony! Jómagam a szertornával kezdtem kislánykoromban, s ma már, utólag, azt kell mondanom, a gimnasztika nem volt rossz iskola ehhez a hihetetlen ügyességet és hajlékonyságot megkövetelő sportághoz. Csakhogy hét év elteltével megszűnt a szakosztály Jászberényben, a szülővárosomban, és – mivel sport nélkül képtelen voltam létezni – valami mással kellett próbálkoznom.”

Tehát ez a valami lett a short track.

„Nem az lett, hanem a gyorsasági görkorcsolya, ez a Jászberényben felettébb népszerű sportág, melyet Belovai József tanár úrnak köszönhetően szerettem meg, s junior Európa-bajnoki győzelmekig vittem az ötszáz és ezerméteres távon! A görkori téli kiegészítő sportja a rövid pályás gyorskorcsolya, amely nálam szép lassan helyet cserélt az aszfalton űzött változattal. Olyanynyira, hogy egy idő után már a gyorskori lett a fő foglalatosságom, s az aszfaltos a kiegészítő. Csakhogy kétezerben bezárták a Jászság fővárosában a jégpályát, s emiatt – kényszerűségből – felhagytam a rövid pályás gyorskorcsolyázással. Ma már tudom, szerencsére csak átmenetileg.”

Ezután már csak az a kérdés vár megválaszolásra, miként beszélgethetünk most Huszár Erika torinói téli olimpiai negyedik helyéről.

„Úgy, hogy néhány éve Budapestre költöztem, majd a Kertészeti Egyetem hallgatója lettem. A fővárosban természetesen van műjégpálya – nem is egy –, s így kétezer-háromban visszatértem nagy szerelmemhez, a short trackhez. De nehogy bárki is azt higgye, hogy ugyanott folytattam, ahol abbahagytam, vagyis azonnal megint én lettem a legjobb magyar. Még véletlenül sem! Iszonyatosan kemény küzdelembe került, mire viszszaverekedtem magam az élvonalba, de végül sikerült. Az első biztató jel a két évvel ezelőtti bormiói Világkupa-futamon az ötszáz méteres távon elért hetedik helyem volt – természetesen már a felnőttek mezőnyében.”

Mivel a Világkupa-versenyeket nem Jászberényben, de még csak nem is Pozsonyban vagy éppen Nagyváradon rendezik, a rövid pályás gyorskorcsolya kifejezetten költséges sportág. Már olyasvalaki számára, aki szeretett volna bekapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe, mi több, még az olimpiára is kijutni.
Mint például Huszár Erika.


„Óriási szerencsénkre Darázs István csapatvezetőnek – a Darázs testvérpár édesapjának – sikerült felhajtania némi pénzt, s ennek köszönhetően előbb kiutazhattunk két ázsiai viadalra – Hangcsuba és Szöulba –, majd az európai kvalifikációs eseményekre, Bormióba és Hágába is. Ekkorra sikerült végképp kihevernem súlyos sérülésemet, amelyet tavaly augusztusban szenvedtem el. Hátborzongató még visszaidézni is: egy augusztusi edzésen belekeveredtem egy tömegbukásba, s egyik versenyzőtársam korcsolyájának a hegye belefúródott a bal térdembe – tehát abba, amelyikre a kettő közül a nagyobb teher hárul, hiszen az óra járásával ellenkező irányban tesszük meg a köröket. Ám számomra is meglepően gyorsan épültem fel, s nyertem vissza a formámat – még éppen idejében…”

Olyannyira, hogy Bormióban a legjobb számában, 500-on hetedik lett, majd Hágában 1000-en kilencedik, 500 méteren pedig tizenkettedik – tehát kijutott Torinóba.

„Mindhárom távon rajthoz állok, tehát az ezer méter még hátravan. Sajnos a váltónk nem jutott ki Torinóba, pedig az a leglátványosabb, s az én szívemnek is legkedvesebb futam, s a legerősebb számom, az ötszáz méter nem úgy sikerült, ahogyan elterveztem. Az ezerötszáz azonban a legszebb reményeimet is felülmúlta.”

Felnézett a táblára

Amikor bekerült a döntőbe, már biztos volt a pontszerzés. Aztán a rajtnál váratlanul felfedeztük hetedikként az orosz hölgyet.

„Ereimben megfagyott a vér, egy pillanatra végigfutott rajtam, most visszaveszi a sors, amit korábban adott, de aztán elhessegettem magamtól ezt a buta gondolatot. Konkrét tervvel álltam fel a döntőre, ki akartam maradni a csatározásokból, hogy megőrizzem erőmet a hajrára. A hatodik helyem szerencsére nem forgott veszélyben.”

No de nem hatodik lett, hanem negyedik!

„Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor felnéztem az eredményjelzőre. Az jutott eszembe: ami elment a réven, viszszajött a vámon. Mert ötszázon igencsak peches voltam.”

Az ember már csak olyan, ha szerencse éri, azt természetesnek veszi.

„Félreértés ne essék: tisztában vagyok vele, mi mindennek kellett öszszejönnie az én negyedik helyezésemhez. De egyrészt hol van az megírva, hogy mi, magyarok mindig a rövidebbet húzzuk, másrészt mindegyik futamomban meg kellett előznöm egy vagy több ellenfelemet a sikerhez. Azt azért hadd mondjam el: olyan áron nem szerettem volna érmes lenni, hogy még valakit vagy valakiket kizárjanak előlem.”

Ilyenkor az ember fantáziálni kezd: vajon lehet-e még feljebb araszolni a rangsorban?

„Hogyne lehetne! A legjobbak huszonhat-huszonhét évesen érnek a csúcsra, én még csak huszonkettő vagyok, erőben, tapasztalatban van mit gyarapodnom. Természetesen folytatni akarom, legalább Vancouverig. De ne szaladjunk annyira előre az időben, szerdán jön az ezer méter előfutama. Önbizalomban biztosan nem lesz hiány.”

Roziért és Péterért…

„Szombaton nagyon későn értünk haza a doppingellenőrzésről, de arra még szakítottam időt, hogy kiszaladjak a faluból, és egymás nyakába boruljunk a szüleimmel, no meg Éva és Ágnes nővéremmel. A négy perccel idősebb ikerbátyám, Attila is itt volt Torinóban, de már vissza kellett utaznia Angliába, ahol egyetemre jár. Vele telefonon beszéltem.”

A vasárnap délelőtt már ismét az edzésé volt, de azért egy kicsit a gondolatok rendezéséé is.

„Jaj, Istenem! Bárcsak Rozinak és Péternek (Darázs Rózsa és Péter – a szerk.) kijönne a lépés szerdán! Ők semmivel sem tehetségtelenebbek nálam vagy Knoch Viktornál, s szeretném, ha ők is meg a csapatvezetőnk, az édesapjuk, Darázs István is maradéktalanul boldogok lennének! Igyekszem átadni nekik a bioenergiáimat, ez nem azt jelenti, hogy nem fogok hajtani ezer méteren, de nagyon-nagyon szurkolok a társaimnak!”