… és csörög, ciripel, remeg ez az átkozott, elektromos kütyü, ez a sátáni találmány.
Maroktelefon, vagy nevezzük bárhogy, olyan, mint egy ragályos betegség, cipeli az ember mindenhová. És csörög, ciripel, aztán fásult, fáradt, szomorú férfiak beszélnek bele, egyik a másik után, s mind ugyanazt mondja, „Hallottad? Tudod, mi történt?”
És nem szólsz semmit, nézel magad elé, hiszen nem érted a mondatokat, az agyad tompán reagál hétfő reggel a borzalmas hírre.
Egy nappal mindenszentek előtt.
De jönnek az újabb hívások, és Te hallgatod a sírós, rekedtes hangon, megtörve előadott sztorikat, a felejthetetlen pillanatokat, személyes hangú anekdotákat, és közben azt hallod, valahonnan a nappaliból, hogy: „Borzalmas baleset, tizennégy halottal, úgy látszik, az Úr ilyenkor, mindenszentek idején jobban, intenzívebben szólítja magához az embereket…”
És erre sem szólsz semmit.
Ehelyett fotóalbumot keresel, százszor, ezerszer átlapozottat. Olyat, amelyet már kívülről tudsz, minden egyes kockáját, mondatát, pillanatát magadba szívtad.
Mert az életed része volt.
Az életed talán legszebb időszakának a része. De nem unod, hiszen időutazás ez a számodra, egy-egy kép megeleveníti, tartalommal tölti, újra valóságossá teszi a tovaszállt időt.
Lapozol, és nincs kedved beszélni.
Nézed a Császárt, ahogy jobb lába lövésre lendül, a jobb karja az Ég felé tör, szeme a labdán, a mozdulata már-már egyszeri és megismételhetetlen. Különleges fotó az, még díjat is nyert. Milliószor merültem el benne. Aztán ott egy másik, a Császár kezében virágcsokorral, hófehérbe öltözött fradista társai vállán és viszik körbe a Népstadionban, mutatják mindenkinek büszkén, hogy íme, itt van a legjobb magyar futballista, az utánozhatatlan cselművész. Nézzék, csodálják!
Ott és akkor búcsúzott.
Vagy ahogy ül egy koppenhágai pálya gyepszőnyegén, fájdalmas, eltorzult arccal. Egy Engedahl nevű dán kapus ugrott rá nem sokkal korábban a térdére, egy vereséggel végződött világbajnoki selejtezőn, és a Császár súlyos sérülést szenvedett. Hosszú-hosszú hónapokat kellett kihagyni, és felépülése után öt évvel, 1974-ben hagyta abba a futballt.
Megint csörög, ciripel a telefon.
De az album, a fotók ott tartanak, a múltban, a Császárság idejében.
És tessék, ott egy különleges pillanat, a mi Császárunk Flamengo-mezben fejelget, süt rá a forró Rio de Janeiró-i nap, és ő úgy, de úgy bűvöli a lasztit, hogy még a brazilok is csodájára járnak.
És ugyanebben az évben, hatvanhétben a France Football év végi szavazásán neki ítélik az Aranylabdát.
Egyedüli magyarként.
És persze a fotó a csípőre tett kézről.
Száz, ezer kép.
A védjegyévé vált.
Hányszor „olvasták a fejére”, hogy nem küzdött, nem harcolt eléggé, de ezt csak irigyei mondták.
Most meg azért hívnak, mert már nem él.
Hogy a Császár halott.
Felfogni már-már lehetetlen, mert műtétre ment, szívműtétre, de senki sem gondolhatta, hogy ez az utolsó útja lesz. Remekül tartotta magát, kellőképpen megünnepelve a hetvenedik születésnapját, optimistán beszélt a jövőről és azt mondta: „Édes öregem, talán megélem, hogy lesz új stadionunk, és újra bajnoki címet ünnepelünk…”
Rutinműtétnek gondoltuk.
Aztán vasárnap délután rosszul lett, és hétfő hajnalban elhagyta a Földet.
Itt ez az album, órákig, napokig belemerülhet az ember.
És miközben nézi, egyre csak az jár a fejében, hová száguld ilyen gyorsan az idő, s hová tűnnek eközben a kedvencek, a magyar futball legnagyobb csillagai, az album és az életünk főszereplői: Farkas János, Tichy Lajos, Mátrai Sándor, Bene Ferenc, Páncsics Miklós, Varga Zoltán…
A hatvanas évek, a mi második futballaranykorunk legendái.
Közülük, közöttük a Császár volt a legjobb.
Albert Flórián, aki egész életében a Ferencvárost szolgálta.
A világválogatott, akiről életében stadiont neveztek el.
A Császár enélkül is velünk, közöttünk lesz.
Mindörökké.
