Gyömbér Gábor: Nem csak kártyáztunk Détári Lajosnál

– Mit érzett, amikor lefújták a Vasas–Soroksár bajnokit?
– Fáradtságot, mert a második félidő nehéz volt, kihajtottuk magunkat – mondta lapunknak Gyömbér Gábor, a Soroksár 34 esztendős középpályása, aki a Merkantil Bank Liga záró fordulójában játszotta utolsó profi mérkőzését. – Persze értem a kérdést, de nem érzékenyültem el, még nem igazán fogtam fel, hogy életem egy szakasza véget ért. A döntést már korábban meghoztam, ráadásul most akkor is szabadságon lennék, ha aktív futballista vagyok, úgyhogy egyelőre nem érzem a változást. Inkább az lesz furcsa, hogy egy hónap múlva nem kell edzésre jelentkeznem a nyári felkészülés első napján.

– Kerek volt a pályafutása?
– Rengeteg élménnyel gazdagodtam, több sikernek is részese voltam, nincs bennem hiányérzet. Lehetett volna jobb és rosszabb is.

– Az NB I-be Pápán robbant be abban az időben, amikor a klubok többsége ingázott a biztos anyagi háttér és a szerencselovagok ügyeskedése között. Pápán mi volt a helyzet?
– Más körülmények voltak, az biztos. Eleinte műfüves pályánk sem volt, csak a harmadik idényemre készült el. A külföldi edzőtábor szóba sem jöhetett, a fizetés viszont többnyire idejében érkezett, csak az utolsó idényemben voltak csúszások. Ezzel együtt nem panaszkodhatok arra az időszakra, egyfelől jól éreztem magam a klubnál, másfelől fiatalon csak arra figyeltem, hogy fejlődjek és segítsem a csapatot. Szerencsére mindig elkerültük a kiesést, a Pápa jó ugródeszkának bizonyult.

– Mi lett volna, ha tizenegy Gyömbér Gábor alkotta volna a csapatot, ahogyan azt egykori vezetőedzője, Véber György óhajtotta?
– Ez már sohasem derül ki, de jólestek a szavai. Jó visszaigazolás volt a kemény munka után.

– Milyen volt együtt dolgozni a szabad szájú edzővel?
– A róla kialakult képpel ellentétben jó modorú, kifejezetten humoros ember, jó hangulatú edzéseket tartott. Játékospárti volt, szinte mindent labdával végeztünk, de mivel elég heves vérmérsékletű edző, a meccs hevében hamar felkapta a vizet, és időnként mondott olyat, ami aztán hamar elterjedt az interneten. Ugyanakkor másnap vagy a következő edzésen nyoma sem volt az ingerültségnek.

– Később a Ferencvároshoz szerződött, szintén az építkezés elején. Mi várta a Fradinál?
– Felemelő érzés volt, hogy visszatérhettem a Ferencvároshoz. Az akkori vezetőedző, Détári Lajos még a soproni éveimből ismert, az ő javaslatára kerültem ismét a klubhoz. Az akkori és a mostani körülményeket nem lehet összehasonlítani, de a biztos háttér már akkor is megvolt, éreztük, hogy infrastrukturálisan és szakmailag is folyamatosan fejlődik a csapat. A klub egyre többet akart, ennek idővel beérett a gyümölcse.

– Milyen volt Détári Lajos és a „beszélgetésből és kártyázásból” álló edzései?
– Mivel korábban együtt dolgoztunk, ismertem a habitusát, mindenkit megnyugtathatok, nem csupán kártyázásból álltak az edzések... Véber Györgyhöz hasonlóan vele is szerettem dolgozni, a kiteljesedést viszont a Thomas Doll-lal megnyert bajnoki cím jelentette a pályafutásomban. Az volt a legjobb Fradi, amelyben játszottam, ráadásul a német edző nekem adta a csapatkapitányi karszalagot. Sokat köszönhetek neki, pedig ő is furcsa személyiség volt. A meccseken rendre „megőrült”, a hétköznapokban viszont vidám, jó humorú, barátságos ember.

– Huszonkilenc esztendősen szerződött a Soroksárhoz. Nem volt túl korai maga mögött hagyni az NB I-et?
– Az összképhez hozzátartozik, hogy addigra már túl voltam a negyedik térdműtétemen, ami nyilván a játékomra is kihatott. Nem tudtam olyan színvonalon teljesíteni, mint korábban, ezért idővel a kispadra szorultam. Nem viseltem jól, hogy a hétközi kemény edzések után hétvégente öt vagy tíz perc jut nekem, ezért a váltás mellett döntöttem. Többet akartam játszani, ezért elfogadtam az akkor NB II-ben szereplő Puskás Akadémia ajánlatát. A felcsúti kitérő nem úgy sikerült, ahogyan elterveztem, legfeljebb annyi pozitív hozadéka volt, hogy ezt követően kerültem a Soroksárhoz. Családias közösségbe kerültem, a vezetőség és a szakmai stáb nagy része Fradi-kötődésű volt, az edzőm pedig példaképem, Lipcsei Péter, akinek gyerekként több mérkőzésen is szedtem a labdát a régi Albert-stadionban. Összességében szép éveket töltöttem a csapatnál.

– Véget ért egy fejezet. Hogyan tovább?
– Három éve már besegítek a Ferencváros játékosmegfigyelő-csapatába, elképzelhető, hogy a nyártól teljes állásban dolgozom a részlegnél.