A „negyvenhármas” örökség – Vincze András publicisztikája

A sok új szabály miatt sajnos „műfutball” lett a profik játéka, és lehet, talán ezért is fordulhat elő, hogy egyre gyakrabban merülök el szívesebben az őszinte foci világában – vagyis abban, ami az NB III, sőt, ami a harmadosztály alatt van. A VAR-ítéletek miatti időhúzásból és tudományoskodásból például már annyira elegem van, hogy inkább nem is kritizálom, annak tükrében főleg, hogy azoknak, akik ezt az idétlen, futballidegen technológiát menedzselik, úgysem tudnék jobb üzenetet küldeni, mint amiről már több futballista beszélt: inkább ne adja meg a gólt a spori, fújja be a tizenegyest, rúgasson szabadrúgást, csak ne álljon a játék ilyen idétlenül perceken át, hanem menjen tovább a foci!

Szintúgy a „műanyag fíling” miatt nem kritizálom (ismét) a tizenkét csapatos, háromkörös NB I-es lebonyolítást. Pedig lám-lám, az idén is ugyanaz történt, amiről már korábban írtam: egy-két fordulónyi fellángolást követően ebben a rendszerben a bajnoki címért zajló verseny épp a hajrára – sajnos – vált érdektelenné, s hiába mondják, hogy a kiesés elleni küzdelem izgalmas, az, hogy melyik gyenge csapat búcsúzik, őszintén szólva negyedannyira sem érdekes a szurkolói többségnek, mint az, hogy valóban az utolsó pillanatban dőljön el az aranyérem sorsa. Persze erre mondják, hogy „Na de a Bundesligában is a Bayern...” Igen-igen, tudom, hogy a német futballban is egyeduralom van, és bőven a bajnokság vége előtt eldőlnek a nagy kérdések, de ezzel a „bayernezéssel” itt, a magyar futballföldeken én még nem leszek meggyőzve, nekem valahogy jobban megmozdítja a fantáziámat a paksi Ádám Martin gólkirálysága vagy éppen az NB II-es Kecskeméti TE fricskázós menetelése, mint ez az örökös bezzegelés.

De megígértem, a futballmodernizálás kapcsán nem pufogok tovább, hanem maradok az „őszinte focis” történetfonalnál, amelynek a veleje most éppen a következő: Budapest-kupa-győztes lett a 43. Sz. Építők SK!

Na, ez már valami!

A honfiúi büszkeség azért is ébredt fel bennem a hír kapcsán, mert anno, a hőskorban magam is rúgtam a lasztit ebben a fővárosi, a „blaszfutball” dicső hagyományait több mint hét évtizede generációról generációra átörökítő csapatban, s a múlt, valamint az ifjúkori emlékek kapcsán a klubcímerhez (kék-fehér mezőben emeletes házak és egy emelődaru) való ragaszkodás mindmáig megmaradt. Ráadásul az érzelmi mágnest még erősebbé teszi, hogy a mai, kupagyőzelmet hozó szereplés kapcsán még mindig felbukkannak nevek, arcok, akik többek egyszerű ismerősöknél: hajdani csapattársak, edzők. Így például felfedezhettem a valamikor a középpályán elegánsan futballozó Zsáki Mátyást, akit maximálisan irigylek és tisztelek azért, hogy a korábbi amatőr futballista csupa szíve a mai napig is a „negyvenhármas” mellett tartja (ahogyan olvasom, immár támogatóként, ami azért nagy dolog, mert ebben a világban tényleg csak maroknyian vannak, akik a sokat emlegetett klubhűséget ilyen kitartóan és ilyen minőségben képviselik). Vagy ugyanitt szembe jön a két Hevesi neve. Az öregé, a klubfőnöké, az edzőé, doktor Hevesi Györgyé, aki – úgy vélem – már ennek a kicsi futballcsapatnak az első lépéseinél is ott volt, vagyis a „házgyári építkezések” korszakában, sőt, ő átélte azt is, milyen tündérkorszak volt, amikor a legendás „Mágus”, Verebes József volt – nyolc éven át! – a csapat edzője. Mi több, Gyuri bá részese volt annak a történelmi esetnek is, amikor a nyolcvanas években a 43. Sz. Építők labdarúgót, mi több, légióst adott az NB I-nek – az Újpestnek –, a Műszaki Egyetemen tanuló Patrick Bernard Umoh-t. S szintúgy Gyuri bá volt az, aki aztán a rendszerváltás, egyben a budapesti pálya- és klubrombolás időszakában a maga erejével, lelkesedésével – és gyaníthatóan nem kevés áldozatot kívánó „konyhapénz-befektetésével” – megmentette a csapatot a jövő generációinak (köztük nekünk, az amatőr foci számára oly nehéz kilencvenes évek labdára éhes tagjainak, és persze a mai, 2022-es kupagyőzteseknek), és megteremtette a futballszigetet, amit ez az együttes manapság is jelent. Ha létezhetne igény (vagy inkább javaslat) valamiféle kitüntetésre, elismerésre, amit sportvezető kaphat, talán mára már bőven megérett a pillanat arra, hogy az ősz mester vállát kicsit hivatalosabban is megveregessék, hiszen – sajnos – egyre kevesebben vannak, akik szó szerint képesek a szívüket-lelküket, sőt életük legszebb éveit beletenni abba, hogy ifjú magyar srácok futballozhassanak. Nem fizetség, hanem hosszú évekig tagdíj ellenében, ahogyan azt az amatőr foci mindenkori törvénye megköveteli. Ráadásul, ami mindennél fontosabb (és most bocsánat az idézőjelek közé szorított jelzős szerkezetért), ez a „zsáki-hevesi” akarat és lelkesedés teremti meg immár történelmi léptékben, hogy a 43. Sz. Építők játékosainak mindig legyen hol futballozniuk, s hogy ebben a klubkonstellációban valósággá válhatott a magyar labdarúgás kapcsán gyakran emlegetett „minariki” óhaj, amely szerint „...kell egy csapat!” A másik szép íve a történetnek, hogy a küldetés, egészen pontosan az apai és fiúi kohézió a „negyvenhármasnál” talán a legerősebb, hiszen az újkorban immár doktor Hevesi Tamás vállán nyugszik a klub- és csapatirányítás ügyes-bajos feladata, s ahogyan az apánál, nála sincs ihletettebb főnök, ha már maga is kék-fehér szerelésben játszott, mégpedig jól, ráadásul olyan időszakban, amikor a csapatban egykori NB I-es vagy korosztályos válogatottat is megjáró spílerek rúgták a lasztit, úgyhogy itt nem volt, mert nem lehetett például apai-edzői kivételezés – csak az léphetett pályára, aki tudott is valamit villantani a labdarúgásból.

A nosztalgiám mellett erős az irigységem is. A jelenkorban tényleg jó hobbifutballistának (is) lenni – habár hozzászokhattam már a közösségi média mindenekfelettiségéhez, azért arra nem gondoltam, hogy két BLSZ-csapat (43. Sz. Építők SK–Testvériség 3–2) kupadöntőjét a kibertérben sugárzott élő közvetítésben drukkolhatom végig. S talán még ennél is meghökkentőbb volt, hogy a budafoki Promontor utcai stadionban kilencven (és még néhány) percen át milyen földöntúli lelkesedés hullámzott át a nézőtéren. Hajdan (kilencvenes évek közepe) már az is feldobta a meccshangulatot, ha az Erőmű-pálya büféjéből öt nyugdíjas kisétált a korlát mellé végignézni a bajnokit.

S ha már drukkolás...

Ha nem lenne hosszabb a következő passzus, zárójelbe szorítanám, de ez az emlék kissé bővebb magyarázatot igényel: máig bennem él a kissé szürreális kép, hogy a BLSZ IV. osztályban szereplő Tabán FC-nek voltak ultrái (körülbelül tizenöten), akik időt, pénzt nem sajnáltak arra, hogy valami bitang nagy lobogót készítsenek a klub címerével, ráadásul dobokkal, hangkürtökkel zajongva és a budapesti labdarúgás legalacsonyabb osztályának meccseit mindenféle rigmusokkal átkiabálva – szurkoljanak... Hogy miért? Na, ezt mi is megkérdeztük tőlük, hogy „figyeljetek, srácok, de miért éppen a Tabán...?”, amire kiderült, hogy a fővárosi fiatalságnak volt (van ma is?) akkoriban ez az elhivatott társasága, amelynek tagjai az akkoriban még csak ébredező internetes kultúrából találomra kiválasztottak maguknak egy kedvenc csapatot, és drukkoltak neki – ismeretlenül. Hozzáteszem, óriási élmény volt „fanatikusok” előtt focizni, arról nem beszélve, hogy az ellenfelek megszeppenve figyelték a csinnadrattát, talán a bíró sporik nem szerették annyira, hogy a pályán megszokott üvöltős veszekedéseken kívül az ítéleteiket a Tabán meccsein a korláton túlról elég harsányan és sűrűn kifütyülték...

A lényeg a futballörökség. Mármint az, hogy lehetünk ismerősök, ismeretlenek, öregek, fiatalok, ma is futballozók vagy egykoron focizgatók, de él bennünk a mélységes imádat a labdarúgás iránt, amely elkísér minket szinte az egész életen át. S itt kanyarodnék vissza a 43. Sz. Építők jelenkorához: csak tisztelni tudom azokat, akik nem hagyták kikopni magukból az edzésre, a meccsre járás örömét, akik nem engedték, hogy a hétköznapi rohanás a labdás világ adta szabadság fölébe tornyosuljon – akik megmaradtak kedvtelésük, sőt szerelmük mellett, és kivárták, hogy kedvenc csapatuk kicsivel több mint hetven esztendő sodródása után kupagyőztesként ünnepelhessen.

Ugye, milyen gyönyörű sors ez?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!