Gólt rúgott Balczónak – dr. Fabiny Tamás evangélikus püspök és a sport

BERTA MIHÁLYBERTA MIHÁLY
Vágólapra másolva!
2021.08.30. 15:40
null
Dr. Fabiny Tamás gyermekkorától fogva kedveli a sportot, sőt előfordult, hogy áldozatot is vállalt a sikerekért: Balczó András müncheni sikeréhez böjti fogadalommal „járult hozzá” (Fotók: Földi Imre)
Lelkész szülő gyermekeként sokáig ágált a papi hivatás ellen, újságíróként, sporttörténészként vagy bölcsészként is szívesebben látta volna magát – hogy aztán mégse tudja elkerülni sorsát. Addig azonban mozgalmasan teltek a napjai: öttusázóként gólt rúgott Balczó Andrásnak, máskor levelet írt Gerd Müllernek, és volt, hogy a kályhából kellett kiszednie a Fradi-zászlója maradékát.

 

– Homérosz módjára vágjunk a közepébe: iskolás gyerekként tényleg tűzbe dobták a Fradi-lobogóját?
– Így történt. A nyolcadik kerültbe jártam általános iskolába, és már ekkoriban lelkes drukkere voltam a Ferencvárosnak. Az a fajta rajongó, aki erősen megéli a közösséghez tartozás élményét: szurkolói ankétokra jártam, volt klubtagsági igazolványom, és persze amikor csak tehettem, kint voltam a csapat meccsein, még ha édesapám nem is mindig nézte jó szemmel.

– Azért, mert evangélikus lelkészként nem fért bele az értékrendjébe a futballszurkolás?
– Középosztálybeli családból származott, a labdarúgást mindig is némi gyanakvással figyelte, noha a sportot, a versengést szerette és élvezettel követte, bizonyíték erre a később nekem adott 1936-os naplója, amelyben komplett kis olimpiai feljegyzéseket készített a berlini játékokról. Édesanyám ellenben cinkosan támogatta a futball iránti elköteleződésemet, „Menjél csak, fiam!”, mondogatta, sőt egyszer így szólt, „Gyere, varrjunk egy zászlót!”

– Ez került a lángok közé?
– Ez. Négyosztatú zászló lett, szép nagy, került hozzá való nyél is. Egy ízben nem tudtam kimenni a stadionba, pedig a Fradi fontos kupameccset játszott, nekem viszont kezdő öttusázóként az egyik vívóedzésen eltörött a kezem. Megbeszéltük, gipszben mégsem kellene kockáztatnom, ám valahogy azért szerettem volna jelen lenni, hát egy barátommal kiküldtem a zászlót a stadionba. Magam helyett. Másnap, amikor visszaadta az osztályban, hirtelen az a gondolatom támadt, hogy milyen jó lenne kitenni a lobogómat az ablak alatti zászlótartóba. A gondolatot tett követte, emlékszem, milyen büszke voltam, amikor belekapott a szél. Csakhogy nem mindenki volt ettől elragadtatva. Egy járókelő az utcán kiszúrta, és rögvest panaszt tett az igazgatónál, mondván, mégsem járja, hogy fasiszta csapat zászlója leng egy közintézmény falán. Az osztályfőnököm óra közben rontott be a terembe, előbb megkérdezte, kié a zászló, aztán egy brutális mozdulattal letépte és bedobta a begyújtott cserépkályhába, majd azzal a lendülettel kiviharzot.

– Azonnal elégett?
– Szerencsére nem. Énekóra volt, s a tanárunk egyből mondta, hogy vegyem ki, hátha még meg lehet menteni. A szélei megpörkölődtek, de még úgy-ahogy egyben volt; betettem egy nejlonba, és hosszú évekig őrizgettem, mígnem egy költözködésnél nyoma veszett. Pedig fontos emlék volt számomra, mivel akkor, gyerekként ezt az egészet úgy éltem meg, mint egy üldöztetést vagy áldozathozatalt a hőn szeretett csapatomért.

Iskolásként lelkesen látogatta a Ferencváros meccseit
Iskolásként lelkesen látogatta a Ferencváros meccseit


– Szurkolóként is érték atrocitások?

– Elvétve. Volt, hogy megkergettek minket a rendőrök, vagy hogy civil ruhás nyomozók tettek fel kínos kérdéseket a lelátón, amikor egy PMFC elleni mérkőzésen – szégyellem, de én is – a „munkás, paraszt” rigmust skandálta a tömeg. Ugyanakkor sosem tartoztam a fősodorba, a kemény magba, inkább a periférián egyensúlyozva szurkoltam és figyeltem.

– Mit figyelt?
– A szurkolótársaimat, pontosabban a vezéregyéniségeket. Utólag, felnőtt fejjel már felismerem, hogy a tekintélyes vezető lélektanát és szociológiai hátterét próbáltam megfejteni a magam szerény eszközeivel. Kit követnek az emberek és kit nem, hogyan lehet egy csoportban tiszteletre szert tenni. Ha valaki azt mondja, „Hajrá!”, miért mondják mások is utána, hogy „Hajrá!”, és más efféle kérdések érdekeltek.

– Mintha már ezzel is a későbbi hivatására készült volna.
– Pedig ekkoriban újságírónak készültem, esetleg sporttörténésznek. A barátaimmal betéve tudtuk a sportújság (apám nevezte így, valahogy nem állt rá a szája a Népsportra) cikkeit, volt, hogy meccsek után a Blaha Lujza térre mentünk, és megvártuk, amíg az EMKE aluljárójában megvehetjük a friss lapot. De megesett, hogy körkapcsolásosat játszottunk: mindegyik csapat minden játékosát tudtuk fejből, még az akkori rádiós riporterek hangját is megpróbáltuk utánozni.

– Ez meg mintha a prédikáció előszobája lenne...
– Utólag nyilván jó hasznát vettem ezeknek az előtanulmányoknak, de ismétlem, nem volt ez tudatos előkészület. Az viszont kétségtelen, hogy a sport nagyon fontos szerepet játszott az életemben, sokat köszönhetek neki. Amikor középiskolásként két nyári hónapot dolgozhattam egy angliai evangélikus konferencia-központban, rendszeresen eljártunk a szomszédos börtönbe az elítéltekkel kosárlabdázni. Afféle előkészítő terápia volt ez, hogy könnyebben vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba. Keményen játszottak, egyszer a szemüvegem is majdnem eltörött, de udvariasak voltak és sportszerűek. És volt, amikor az önbizalmamat erősítette meg a sport, mint amikor levelet írtam Gerd Müllernek.

„A hitéletben az edző a mi Urunk, Jézus Krisztus, ő az, aki felkészít minket a mérkőzésre, taktikai utasításokat ad, megóv az elbizakodottságtól, és vigaszt nyújt egy-egy vereség után.”
„A hitéletben az edző a mi Urunk, Jézus Krisztus, ő az, aki felkészít minket a mérkőzésre, taktikai utasításokat ad, megóv az elbizakodottságtól, és vigaszt nyújt egy-egy vereség után.”


– Válaszolt?

– Ma már tudom, amolyan központi auto­gramkérő levelezési címre írtam, amit a Labdarúgásból másoltam ki. Csikorgó némettudásomat összeszedve fogalmaztam meg, és én lepődtem meg a legjobban, hogy érkezett rá válasz, pontosabban két aláírt fotó. De a saját sportolói próbálkozásaimból is csak tanulni lehetett.

– Mint a már emlegetett öttusából?
– Abból, noha sosem voltam kiemelkedő tehetség. A hatvanas évek végén nagy kultusza alakult ki itthon a sportágnak, különösen Balczó Andrásnak, akit ráadásul mi odahaza is gyakorta emlegettünk, hiszen az ő édesapja is evangélikus lelkészként szolgált. Apám levelezett Bandi édesanyjával, aki, emlékszem, fia müncheni győzelme után egy hosszú és szép levélben köszönte meg nekünk a szurkolást és az imádságokat. Én egyébként annyira lelkesen próbáltam buzdítani, hogy még böjti fogadalmat is tettem az egyéni győzelme érdekében.

– Személyesen is találkoztak?
– Hogyne, bár nem tudta, hogy ki vagyok. Édesapám nógatott, hogy menjek oda hozzá, és mutatkozzam be, de ahhoz túl szemérmes voltam. Pedig mi is ott úsztunk a „Csasziban”, mint a nagy sztárok, a hajnali edzés után én is sokszor „brüggöltem” a legjobbakkal a meleg vízben. Vívni pedig a József nádor térre jártunk, az egyik ottani lépcsőzés során törtem el a karom, amiből aztán a zászlóégetős eset is lett. Na, itt fordult elő, hogy az edzés utáni kispályás foci alkalmával gólt lőttem Balczónak. De a nevemet akkor sem árultam el.

– Miért hagyta abba az öttusát?
– Mert nem voltam elég jó. Benedek Feri bácsi, a Csepel szakosztályi edzője egy alkalommal behívott néhányunkat és azt mondta, mostantól inkább csak vívni járjunk. De azt is befejeztem néhány év után. A tizenhat esztendős lányom viszont nagy örömömre rátalált a sportágra, az Újpestben kardozik.

Büszke egyetemista fiára, aki Erős Vár FC néven futballcsapatot alapított
Büszke egyetemista fiára, aki Erős Vár FC néven futballcsapatot alapított


– Elkanyarodtunk a papi hivatásától, pedig... „Luthert nem örököltem, hanem megtaláltam” – olvastam egy helyütt irodalomtörténész bátyja, Fabiny Tibor hitbéli megnyilatkozását. A majdani evangélikus püspök Fabiny Tamásnak is meg kellett találnia azt, ami egyébként ott volt a családi házban?
– Van egy jó mondás, mely szerint Istennek nincsenek unokái, ami azt jelenti, hogy a hitet nem lehet örökölni, mindenkinek személyesen kell megharcolnia a maga harcát és megtalálnia a saját útját. Papgyerekként persze a családi háttér meghatározó volt, ám erős tiltakozás volt bennem a papi pálya ellen: még tizenhét évesen is a bölcsészkarra készültem.

– Szavakkal megfogalmazható, és egyáltalán, a nyilvánossággal megosztható, mi volt az a pillanat, ami megváltoztatta az elhatározását?
– Az a változás, ami a lelkészi pálya felé terelt, meglehetősen intim, belső folyamat eredménye, ennek ellenére szívesen beszélek róla, mert talán tanulságként szolgáltathat. Egy erős, jó szellemiségű középiskola, a Veres Pálné Gimnázium és egy kiváló keresztény ifjúsági közösség, élén a nagyszerű Gáncs Péter lelkésszel formálta a tudatomat és adott ekkoriban kellő intellektuális, érzelmi és hitbéli élményt, ám mindez csak előkészítő munkája volt a döntésemnek. Azonban volt egy konkrét „aha élményem is”, a közösség egyik tagja részéről elhangzott mondat Pál apostoltól: „A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”    Mintha hályog esett volna le a szememről. Az a jelentős részében istentagadó világ, amelyben akkoriban éltem, ezek szerint mégiscsak várja az istenfélőket? És lehetséges, hogy engem is vár? És aztán szerencsére kiderült, hogy igen, rám is.

– Egyházi vezetőként el lehet lesni néhány hasznos praktikát a sport világából azzal kapcsolatban, hogyan lehet különféle embereket integrálni egy közösségbe?
– Nagyon sok kapcsolatot vélek felfedezni az egyházi és a sportélet között, különös tekintettel a csapatjátékokra. Remenyik Sándornak van egy szép verse, a Kövek zsoltára, amely arról szól, hogy minden kőnek megvan a maga helye, legyen az a kő kemény vagy puha, apró vagy mozdíthatatlan.

– Mint mondjuk az amerikaifutball-csapatok heterogén közegében a fifikás irányítótól a villámgyors elkapón át a tagbaszakadt falemberig?
– Úgy valahogy. És ezeknek a köveknek aztán egymáshoz is alkalmazkodniuk kell, meg kell tanulniuk egymásra figyelni, mint az együtt mozogó futballcsapat védelmének. A csapatjáték mellett azonban van még valami fontos: az edző személye. A hitéletben az edző a mi Urunk, Jézus Krisztus, ő az, aki felkészít minket a mérkőzésre, taktikai utasításokat ad, megóv az elbizakodottságtól, és vigaszt nyújt egy-egy vereség után.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 28-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik