A stopperóra maradhatna – Vincze András publicisztikája

VINCZE ANDRÁSVINCZE ANDRÁS
Vágólapra másolva!
2022.07.07. 22:56

Kíváncsian hallgattam a minapi szerkesztőségi szövegelést, mely szerint az egyik klubnál felmérés volt rögvest a felkészülés kezdetén, és azon a teszten a profi labdarúgóknak négyszer ezer métert kellett futniuk. Az edző a tempót is meghatározta, kilométerenként négy-öt perc között kellett teljesíteniük a játékosoknak, és minden megtett kilométer után négy perc pihenőt kaptak.

Magamban osztottam-szoroztam, és arra gondoltam, ez a négyszer ezres tempózás talán nem lehetett nagy ügy…

Az átlagnál atletikusabb alkatú sportolónak az ilyesféle kihívás leginkább bemelegítés a felkészülési időszakra, az edzőnek pedig amolyan apró előrejelzés lehet arra vonatkozóan, milyen a mozgáskoordináció, avagy egy-egy labdarúgót a futósebesség alapján mennyire lehet terhelni.

És akkor a lényeg: a történet szerint a futóteszten szereplő futballisták közül többen az első vagy második kör után kiálltak, mondván, ebből a nagy rohangálásból érzésük szerint csúnya húzódás lehet, úgyhogy jobb a békesség… A végére maradt egyetlen, de makacs vállalkozó, aki csak belefeszült a „szenvedésbe”, azaz négy részletben megküzdött a távokkal, igaz, a szerkesztőségi pletykarovathoz érkező információ szerint a negyedik kilométert már bőven öt perc felett teljesítette, s nem is bekocogott, hanem inkább beszédült a célba.

A történetnek nem a kifulladós része az érdekes, hanem inkább az, hogy manapság is akad futball­edző (külföldi!), aki klasszikus módszerekkel (rekortán, stopperóra, szintidő) próbálja felmérni a valóságot, azaz nem a szerződéskötések apropóján világgá röpített marketingdumának, hanem inkább a saját szemének hinne – no mármost ez az adalék a cikkfolytatást, illetve a végkifejletet illetően fontos részlet! Ugyanakkor nem szeretnék a szokásos újságírói, irodai székből kiosztott irgumburgumozással élni, s miután meghallgattam a sztorit, még egyszer fellapoztam és elolvastam a Népsport mellékletünkben Thury Gábor kollégám múltidézését az egykoron legendás, aranyérmeket halmozó Újpest sikerei kapcsán. Ugyanis hajdan (hetvenes évek eleje) valami hasonló témában (futnak rendesen ezek a játékosok vagy nem futnak?) cöccögtek a cikkírók, és akkor a tisztánlátás végett a lila-fehérek bajnokcsapatának edzője, Kovács Imre elemezte is a helyzetet. Hozzáteszem, akkoriban még őszintébb volt a világ, a futballszakemberek nem a klub szót és mondanivalót rostáló közösségi oldalán, hanem úgymond pacekban beszéltek, gyanítom azért, mert az alapozta meg a tekintélyüket, hogy volt markáns véleményük... Kovács Imre tehát – akiért amúgy éppen a nyers, szókimondó stílusa miatt nem rajongtak a liláknál... – az akkoriban a magyar pályákon okkal agyonajnározott magyar módit állította szembe a világhírű némettel. Előre szólok, hogy hosszú idézet következik – a szakember anno a következőkről beszélt az edzésmunka kapcsán: „Ami a napi foglalkozásokat illeti, olvastam az NSZK válogatott labdarúgója, Günter Netzer nyilatkozatát, hogy ő naponta két órát edz. Nos, nem is az időben van lényeges különbség a nyugatnémet és a magyar edzések között. Nálunk inkább a módszerben vannak hibák. És az alanyok különbözőek. Sajnos a mieink vérében nincs benne az a dinamika, az a lendület, ami például a németekben megvan. Ugyanez vonatkozik a munkafegyelemre, s egyáltalán a fegyelemre. A magyar labdarúgók mellett ott kell állni szorosan, s ellenőrizni kell őket. Akkor csinálják a gyakorlatokat. De ha az edző elfordul, lazítanak. Netzer viszont nem azért edz, mert figyeli őt az edző, hanem hogy tudja hozni magát a mérkőzéseken. Mert csak addig játszik a csapatban. Egy nappal sem tovább! (...) Itthon ennyi is elég a boldoguláshoz. Véleményem: a magyar labdarúgóknál nem ott van a probléma, hogy nem edzenek, hanem abban, ahogyan végzik! A lezser mozgásnak ugyanis kevés a foganatja.”

Kemény ítélet, sőt mai szemmel olvasva szokatlanul erős szakmai önkritika is egyben.

A történetemet a szokásos „Na, ugye!” okoskodással itt le is zárhatnám, azonban a „Vajon az NB I-es profik miért nem tudnak tempóra lefutni négyezer métert?” sztori éppen itt vesz fordulatot, ugyanis a jelenkori helyzet az, hogy ezt a bizonyos négy kilométeres penzumot speciel nem a magyar, hanem a külföldi labdarúgók nem bírták erővel (ha hihetünk a zuhanyhíradós híreknek).

És azért ez már mellbevágóbb információ…

Annak tükrében pedig még elgondolkodtatóbb, hogy állítólag és ráadásul olyan játékosokról van szó, akik épp a nyár elején érkeztek a magyar élvonalba „megváltani a világot”, s már hallhattunk, olvashattunk tőlük a klubot, az NB I-et magasztaló szavakat, úgyhogy kínálja magát a kérdés: vajon a kifulladós, kudarccal végződő tesztfutásuk alapján a gyakorlatban mit tesznek majd hozzá ehhez a fene nagy profizmushoz? Erőt biztosan nem, hiszen a jelek szerint annak még híján vannak, s a szenvedésük tükrében olyan nagy reményt nem fűzhetünk ahhoz sem, hogy alig egy hónap leforgása alatt állóképességileg és tempóügyileg élsportolói szintre hozhatók. Ennél is nagyobb gond, hogy nincsenek egyedül (sőt!): az előző idény produkcióit őrző NB I-es adatbankban elég találomra rábökni egy-egy külföldi labdarúgó nevére, s rögvest szemberöhögi az olvasót a statisztika, mely szerint „ikszipszilon” a teljes bajnoki idényben tíz meccsre sem volt nevezve, harminchárom forduló sodrásában kezdőként csupán egyszer lépett pályára, azon kívül jó esetben a kispadot koptatta. S ha valakinek van elég ideje és türelme átfésülni, ki mindenki nem játszik az idehozott légiósok közül, akkor felfedezheti, hogy a csak magyar futballistákat foglalkoztató Paksi FC kivételével általános jelenség ez, azaz a statisztikai összeállításokban szinte biztosan találni olyan messziről jövő játékost, akit legfeljebb csak akkor láthatott a focirajongó, amikor a klub internetes oldalán bemutatták – meccsszituációt viszont már nem őrizhet az emlékezet.

S ezen a ponton kanyarodnék vissza a bevezetőben citált négyszer ezerméteres felméréshez, és kérdezem: vajon mi lesz a sorsuk azoknak a játékosoknak, akik a minimumtesztet sem voltak képesek teljesíteni? És szintén itt jut eszembe, hogy Ádám Martin (magyar gólkirály, válogatott csatár) azért nem légióskodhat Angliában (hiszen vitték volna a Championshipbe, azaz a második vonalba), mert arrafelé rigorózus szabály határozza meg manapság is, milyen kritériumok mellett szerződtethetnek a klubok profi státuszba külföldi játékosokat. Ráadásul azok az előírások szigorúan szakmai szempontok szerint lettek felállítva – ezen felbuzdulva talán mifelénk is elgondolkodhatnának már azon, ha valaki nem tud négyszer ezer métert időre lefutni, akkor talán nem kellene lehetőséget adni arra sem, hogy szerződést írjon alá. A probléma az, hogy a magyar élvonalban épp fordítva van: előbb a papírmunka, utána egy kis pózolós fotózkodás az új mezzel, s csak aztán a kocogás, cicázás, labdázás. S ha egy klubnak olyan különös pechje van, hogy stopperes szakvezetőt alkalmaz, akkor...

Akkor csak egyetlen kérdés lóg a levegőben: vajon mikor küldik el – az edzőt...?

A stopperóráját mindenesetre itt hagyhatná.

Hátha egyszer arról szólhat a cikk, hogy a felkészülés elején az időmérő startgombját hamarabb nyomták le, mint a golyóstoll-bekapcsoló pöcköt…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik