BACSKAI JÁNOS 2020.03.29 09:06 Frissítve: 2020.03.30 23:09

Ez volt minden idők legjobb dél-amerikai csapata Pelé Santosa után?

Napjaink és a közelmúlt klubfutballját talán majd a Lionel Messi&Cristiano Ronaldo-korszaknak nevezi el a hálás utókor, újonnan induló sorozatunkban a fiatalabbak okulására és a középgeneráció nagy örömére az 1984–2004 közötti időszak (2004 volt C. Ronaldo első teljes manchesteri éve, Messi abban az évben mutatkozott be a Barcelona nagycsapatában, illetve 1984 az utolsó nagy angol siker éve a Heysel-tragédia előtt) legjobb klubcsapataiból alkotjuk meg a Legendák Ligáját, amelybe minden klub egy-egy csapatát neveztük, és a 16. alakulatról majd az olvasók döntenek. Két ágon, egyenes kieséses formában zajlanak a küzdelmek, és a gólokat most természetesen az NSO olvasói rúgják! Az új párharc első részében az a River Plate került sorra, amelynél sokak szerint csak egy klubcsapat volt jobb a kontinensen: a Pelé fémjelezte Santos. Vagy a nagy Palmeiras is jobb volt? Ezt döntsék el önök!

A nagy csapat (vavel.com)


A ZÖLD ÓRIÁS

A pálmafás klub ugyan nem a legősibb brazil egyesület, de 1914-es megalapítása óta fontos része a futballnak, nyert összesen tíz országos bajnoki címet, egy Libertadores-kupát, huszonnégy állami bajnokságot, egy szekérderéknyi más kisebb-nagyobb (a brazil kupasorozatokról és bajnokságokról nyolc külön könyvet lehetne írni) trófea mellett; és közben olyan nagyságokat adott a világ labdarúgásának, mint az 1958-as és 1962-es világbajnokság győztese, utóbbi gólkirálya, Vavá (az első, aki két vb-döntőben is eredményes volt), a szintén világbajnok José Altafini (Mazzola), az 1970-es vb-hős, a még az 1986-os, mexikói versengésen is kerettag Émerson Leao (a nemzeti csapat első kapus csapatkapitánya) vagy a négyszeres vb-résztvevő, kétszeres vb-aranyos védőfejedelem, Djalma Santos.

Az 1994-es világbajnoki csapat
álló sor, balról: Claudio Taffarel, Marcio Santos, Aldair, Leonardo, Mauro Silva, Jorginho; előttük: Dunga, Romário, Bebeto, Rai és Zinho) (Fotók: AFP)


ÉS AKKOR JÖTT A CÉG…

A Palmeirast olasz származású alapító atyák tették a sínre, a klub első neve Societa Sportiva Palestra Italia volt, de aztán a második világháború idején a brazilok a szövetségesek oldalán léptek harcba, ezért aztán az olasz elnevezésnek is búcsút intettek – ám a P-hez ragaszkodtak, lásd a mai címert. 

Egy nagy olasz cég hozta meg az újabb aranykort a nyolcvanas évek szenvedései után, amikor semmit sem nyertek, pedig az 1983-as, Santos elleni rangadón még a játékvezető, José de Assis Aragao is gólt lőtt az ellenfélnek, csak hogy segítse szegény Palmeirast. Visszatérve a befektetésre: a Parmalat nyolc évre megoldotta ezzel a klub anyagi gondjait, aztán lásd a Parma sorsát. De 1992-ben ilyesmire még gondolni sem mertek.

 


PÉNZ, KLASSZISOK, SIKEREK

 
Tejben és sajtban fürödtek, majdnem a Serie A urai lettek
A nagy Ajax sikerreceptje: mindenki egyszerre fapapucs és báli cipellő

A csapat addig sem volt éppen kutyaütő, korábban megszerezték pár fillérért a Santostól César Sampaiót, felkerült az utánpótlásból Marcos kapus és a kőkemény középpályás, a később a Parmához kerülő Amaral, kerettag volt Evair, akit az Atalantától sikerül hazacsábítani, és aki aztán élete formájában Japánba igazolt, kissé mérgében is, hogy nem sikerült állandó helyet kapnia a válogatottban.

A Palmeiras akkor egy év alatt mai jó húszmillió euró értékben fektetett be, ez akkor és ott bődületes összegnek számított: a már említett César Sampaiót, aki később közel ötvenszeres válogatott lett, és 1998-ban kevés híján világbajnok, holmi hatvanezer euróért vették, Rivaldóért két és fél milliót fizettek, Cafút kétmillióért csalogatták haza Spanyolországból (plusz egy kis büntetésért, mert a Sao Paulo előtte úgy adta el őt, hogy nem kanyarodhat a Palmeirashoz záros határidőn belül); de még 1996-ban is holmi egymillióért tettek szert Luizao játékjogára, noha az ék az előző idény egyik nagy felfedezettjének számított. Zinho és Roberto Carlos körülbelül 320-320 ezer mai euróba került, Antonio Carlos 640 ezerbe, Djalminha bő kétszer ennyibe. Gazdálkodtak, okosan.

Rivaldo és César Sampaio: utóbbira bármikor támaszkodhattak (AFP)


CSODACSAPAT ÉPÜL, A TEJES ÁTALAKÍTÁS JEGYÉBEN

A Benficától vett karmester, Elzo távozott ugyan, de 1993 végéig érkezett a válogatott tengelye, a rettenetes Zinho, Mazinho páros (bizony, a nemsokára világbajnoki címig jutó selecao sokszor átkozott és áldott duója, akik Dungával és Mauro Silvával máig rettegett és elrettentő jellegű sort alkottak), a csatársorba sikerült megfogni az „Állatot”, a zseniális Edmundót, holmi 900 ezer euróért, mellé párba pedig azt az Edílsont, aki 2002-ben sokak szerint Romário helyett lett világbajnok – egyébként remek támadónak számított, volt a brazil bajnokság aranylabdása, nem mellesleg az első klubvilágbajnokság gólkirályi címét is ő érdemelte ki.

A gombfocigyűjtők egyik ikonja a szintén akkor érkező kapus, a jellegzetes hajkoronájú Carlos (Carlos Roberto Gallo), őt 1978-tól három vébén is láthattuk, de még az 1993-as Copa Américán is jelenése volt. Carlos nem sokáig maradt, távozott a válogatott középpályás, Luís Henrique és a későbbi Atlético Madrid-védő Andrei is – de kit érdekelt ez akkor, amikor sikerült megszerezni egy aprócska, furcsa kinézetű, egészen valószínűtlen körfogatú combokat felmutatni tudó, bal oldali mindenest, egy bizonyos Roberto Carlost, a későbbi „zöld-fehér tüdőt”?!

ÚJABB BEFEKTETÉS, ÚJABB SIKEREK, ÚJABB CSILLAGOK

 
A Futball Istenével a csapatban könnyű volt vigéckedni…
Tényleg ez volt minden idők legjobb klubcsapata, a reformerek reformere?

A remek játékosokkal jöttek a sikerek is, az 1992-es állami pontvadászat végén a Sao Paulo még nagy falatnak bizonyult, a Raí, Müller és Toninho Cerezo húzta gárda nyert a döntőben Otacílio Goncalves legénysége ellen, de a következő idényben tizenhat hosszú és böjtös év után az alaposan megcombosodott „pálmafások” megnyerték az állami bajnokságot. 

Az 1993 közepén rendezett finálé első meccsén a Corinthians győzött ugyan egy Viola-góllal, de a visszavágón jött a zöld ár, Zinho, Evair (2) és Edílson találataival. A két összecsapást összesen 198 200 néző látta a helyszínen! A gárda edzője ekkor már a 41 éves Vanderlei Luxemburgo volt (a Cort vezető Nelsinho Baptista pár hónapja még a Palmeiras élén állt), aki nem csücsült le az első lépcsőfok után a csapattal, lévén megnyerték az országos bajnokságot is, a döntőben a Vitóriát felülmúlva.

 

 A MESTER

Az 1952-es születésű Vanderlei Luxemburgo da Silva csoda érdekes karriert tudhat magáénak: szinte minden megadatott neki, amiről csak álmodhat egy brazil edző, mégsem álmodhat arról, hogy szakmája legjobbjai között emlegetik majd egykoron. A Palmeirashoz 1993-ban érkezett először a mester, aki mögött egy kevésbé emlékezetes játékoskarrier állt (de a Flamengóig és a Botafogóig csak eljutott, és a nyolcvanas évek körül ez nem volt kis dolog). Edzőként első sikereit a Bragantinóval aratta, majd leülhetett a Fla kispadjára – itt összesen négyszer fordult meg, de a „pálmafások” élére is ugyanennyiszer nevezték ki. 1995-ben a Flamengóhoz távozott, de hiába a Sávio, Romário kettős, sikereket nem ért el, és amikorra érkezett ősellensége, Edmundo, ő értelemszerűen már nem állt a kispadok előtt. Tulajdonképpen az összes nagy brazil klubnál megfordult (a Vasco da Gamánál csak másodedző lehetett), és sikerei csúcsán leülhetett a galaktikus Real Madrid kispadjára – arról nem tehetett, hogy akkor nem csapat épült Madridban, hanem luxusbolt kirakata. Pedig ügyesen adoptálta a La Ligába kedvenc 4–2–2–2-es rendszerét (mágikus téglalap), de csak másfél idény jutott neki, 2005 végét már nem érte meg.
Felvirágoztatta a Santost, újabb sikereket ért el a Palmeirasszal, és nem maradhatott ki életéből a nagy kínai pénzfal sem; a Vasco után ma ismét a Palmeiras kispadján ül. Játékosként és edzőként nyert 23 állami bajnokságot, vezethette a válogatottat egy gyönyörű korszakban (az 1999-es Copa América döntőjében például a Dida – Cafú, Zago, Joao Carlos, Roberto Carlos – Émerson, Flávio Conceicao – Zé Roberto, Rivaldo – Amoroso, Ronaldo csapattal verve az uruguayiakat). Nagy fájdalmára a 2000-es olimpián megbukott (talán ha nem utasítja a vissza a kézzel-lábbal csatlakozni akaró, bombaformában lévő Romáriót...), így ez a kaland sem teljesedett ki számára: de mint mondtuk, furcsán sikeres karrier az övé.
Luxemburgót mindig vonzzák a különös esetek: a szájra kapott ragtapasztól a csihi-puhiig pár érdekes hír a nagy mesterről ITT!

Lux mesternek itták minden szavát (Fotó: AFP)


Ekkor már a fedélzeten szolgált a védelem új feje, Antonio Carlos (őt később a Románál AC Zagóként, aztán Zagóként emlegetik majd), a Logronéstől megszerzett válogatott középhátvéd, Cléber, akinek jobbjára a Bragantinótól érkezett a korábban az Év csapatába kétszer is beszavazott Gil Baiano – és ki gondolta volna akkor, hogy a nem éppen daliás termetű középpályás, Flávio Conceicao később akkora karriert fut be? ARANYCSAPAT!

1994 májusára hódították el az állami bajnoki címet, az országos aranyat pedig december közepén érdemelték ki, ezért az azévi csapatot választottuk a korszak legjobbjának, még ha történt is némi mozgás az idény közben. Edílson például a Benficáé lett (amelyet akkor szintén a Parmalat patronált), a nagy Mazinho friss világbajnokként áttette székhelyét Valenciába, a kolumbiai középpályásra, Freddy Rincónra lecsapott a Nápoly, de érkezett két és fél millió euróért Rivaldo a Mogi Mirimtől (előtte a nagy ellenlábas Corinthiansnál kölcsönjátékoskodott, és bekerült az Év csapatába).

Luxemburgo parádés keretből gazdálkodhatott: a kapuba a húszas évei elején járó kapus, Marcos nem fért be Velloso miatt, sőt az első számú cserekapusnak a fiatal Sérgio, a másodiknak a paraguayi veterán (78-szoros válogatott, mexikói vb-résztvevő) Roberto Fernández számított.

KÖLTŐI

„Ki állítja meg a Rivaldo, Evair, Edmundo hármast?” – tette fel a kérdést a nagyszerű brazil lap, a Placar, és rögtön meg is válaszolta a kérdést: „Senki”. A Palmeirast tartották a legjobb brazil csapatnak Pelé Santosa és Zico Flamengója után, mondhatni, ez volt a szürke zseni, Zinho Palmeirasa. Amelynek megvolt az a nagy előnye Zico csapatával szemben, hogy sokkal több jó képességű játékos alkotta.

A már említett Cléber olyan remek formát mutatott, hogy bekerült az idénybeli álomcsapatba, ahol magától értetődő természetességgel őrizte meg a pozícióját Roberto Carlos, közöttük Antonio Carlos helye kétségbevonhatatlan volt. A jobbhátvéd kissé lyukas posztnak számított a csapaton belül, ez a Flamengótól vett Cláudio felségterülete volt, helyettesei, Gustavo és Gil Baiano sem voltak válogatott szintű játékosok (pontosabban utóbbi már nem, 1991 előtt játszott azért pár mérkőzést a selecaóban).

A gárda nagy szerencséjére sokat nem kellett variálgatni a hátsó négyesen, Antonio Carlost annak sérülésekor remekül pótolta Antonio Carlos Costa Goncalves, azaz Tonhao, aki parádés, fürtös Bundesliga-frizurájával mintha egy Bud Spencer, Terence Hill-filmből lépett volna ki (a vesztes oldalon), Roberto Carlos helyettese pedig az a Wágner Alves volt, aki az előző évben U20-as világbajnok lett, de később középszerbe süllyedt.

Az idény első felében gyakran szerepelt még Biro is ezen a poszton, őt sok forrás Biro-Biróként emlegeti, és hazájában nem volt ismeretlen, lévén már 1982-ben bekerült az Év csapatába, például Zico, Careca és a kapus Carlos mellé, de 1990-ben is beválasztották az ítészek ebbe a tizenegybe, ekkor már César Sampaio és Mazinho mögé. Jóval később egy üdítőitalt gyártó cég hatalmas médiakampányának főszereplője lett, a kupakokkal lehetett szavazni az urnáknál, ki a jobb: ő vagy Diego Maradona. Természetesen a göndörfürtű Biro-Biro nyert, később kiderült, még Ronaldinhónál is technikásabb és vidámabb arc…

Edmundónál (jobbra) nem nagyon akadt nagyobb bulikirály akkoriban. Talán csak Romário...


Nem kétséges, a gárda acélosságát a középpálya teremtette meg: az előző idény aranylabdása, César Sampaio Flávio Conceicaóval, Zinhóval és Mazinhóval együtt sokszor áthatolhatatlan falat alkotott, nem véletlen, hogy Flávio Conceicao később a Real Madridig jutott, a nagy kettős a nyári, amerikai világbajnokságon is szerepelt, César Sampaiót pedig 1993-ban már másodszor választották meg az év legjobbjának, és ennél több helyi Aranylabdával senki sem dicsekedhet – ne feledjük, Brazíliában, a csatárok és a támadó középpályások hazájában!

 TRADÍCIÓ

Luxemburgo az 1982-es brazil válogatott nagy szerelmese volt (ezzel nincs egymaga), ezért tette le a garast a 2–2–2–2–2-es hadrend mellett. Két bekk, két szűrő, kétszer két támadó szellemű játékos előttük; no és két kósza szélső mindenes, akik közül Roberto Carlos posztja gigásza és továbbformálója lett. Kissé feledésbe merült mára, hogy a nagy saraboló, Mazinho szeretett jobbhátvédként is futballozni, ám két fia a fiatalabbaknak is ismerős: Thiago Alcántara és Rafinha.


A szorgos Daniel Frasson 1994-re kissé háttérbe szorult, Amaral volt a második számú csereszűrő (pedig ő is sokszoros válogatott játékos), pontosabban a tökéletes helyettes, mert a különféle versengésekben egy naptári év alatt 81-szer szerepelt – és a bajnokság első felében ugyebár lehetett számolni posztján Rincónnal. A szervezés többnyire Zinhóra hárult, de Edílson is szeretett a két csatár mögött karmesterkedni.

Ha a középpályás-választékot pazarnak nevezhetjük, akkor a csatársor egyenesen királyi: a kiszámíthatatlan Edmundo mellett az abban az évben 80 palmeirasos meccsen 53 gólt vágó Evair és a már említett Edílson (48/21, Edmundo 45/22-ig jutott) alkotta a választékot; aztán érkezett Rivaldo, aki minden második mérkőzésén eredményes volt, számtalan gólpassz mellett, nem mellesleg középcsatárként és bal oldali támadó középpályásként is áldásosan tevékenykedett.

Munkában a Palmeiras-védelem, Velloso kapus előtt Júnior Baiano és Evair (zöld mezben)
MAJDNEM TÉNYLEG ÁLOMCSAPAT

Az első nagybevásárlás után a Parmalattól érkező intéző, José Carlos Brunoroto az igazi nagy dél-amerikai fába vágta megbízója pénztárcáját: elutazott Argentínába, hogy magával a nagy Diego Armando Maradonával tárgyaljon. A karmester azonban kosarat adott Brunorotónak, mondván, soha nem fog Brazíliában futballozni.


A középpályán a később elkallódó Fred, Macura, Jean Carlo és Juari számított kiegészítő embernek, és ahogyan Brazíliában rendesen, fiatal csatárokból nem volt hiány: az igen ígéretesen indult, 1994-ben tizenkétszer eredményes Maurílio, Sorato és Magrao nem futott be nagy karriert, pedig utóbbi közel harminc klubváltáson átesett hányatott karrierje során; Paulo Isidoro dettó; ellenben az előző idény nagy felfedezettje, a Vitóriától vett Alex Alves megbízhatóan termelgette a gólokat, ő később a Cruzeiróban és a Herthában teljesedett ki (2012-ben hunyt el).

ISMERŐS

Bizony, nem véletlenül ismerős az NB I tudorainak Sorato, azaz Aguinaldo Luiz Sorato neve: az 1969-es születésű támadó a Vascóban futott be, majd a Palmeiras, a Cruzeiro, a Juventude és a Botafogo után 2002-ben a Videotonhoz írt alá. A többszörös állami és országos bajnok, Libertadores-kupa-győztes Sorato nem futott be nagy karriert Magyarországon, egy idényt töltött el Fehérváron, tizenkilenc bajnokin három gólig jutott. Karrierje során huszonhat klubváltással huszonnégy klubot szolgált (a Vascóban és Madureirában kétszer is megfordult, a Vidi után a Fluminensében még egészen tűrhetően ment neki) 2009-es visszavonulásáig. Ma kisebb csapatoknál edzősködik.


Az alapcsapat kiegyensúlyozottan teljesített, az év végi álomcsapatba Cléber, Roberto Carlos, Zinho és Rivaldo került be. Egyébként kellett is a forgatás, lévén az állami és országos bajnokság mellett számos kupában vettek részt, illetve válogatottak, európai klubcsapatok elleni hírverő mérkőzéseket is vívtak: abban az évben szám szerint 97 fellépésük volt.

A nagy döntőn, a Corinthians ellen az első mérkőzésen a Velloso – Cláudio, Antonio Carlos, Cléber, Roberto Carlos – César Sampaio, Flávio Conceicao, Zinho – Edmundo (Amaral, 84.), Evair, Rivaldo csapat nyert idegenben 3–1-re Rivaldo duplájával és Edmundo szimplájával, aztán a visszavágón változatlan kezdőcsapattal (Amaral és Tonhao állt be akkor) kényelmes 1–1-re játszottak a Brancót, Zé Eliast, Marcelinho Cariocát és Violát is felvonultató Corral.

Egy a sok közül: Zinho és egy trófea (Fotó: AFP)

A KULCSEMBER

Bizony, hiába varázsolt éveken át Rivaldo, hiába termelte szorgosan a gólokat Evair, hiába érdemelt ki brazil aranylabdát a klub színeiben César Sampaio vagy Djalminha, a korszak meghatározó embere egyértelműen Zinho. Aki a Flamengóban tűnt fel, 1988-ban, huszonegy évesen bekerült az idény álomtizenegyébe. Klubjában a csatársorban Bebeto és Renato Gaúcho, a védelemben a Jorginho, Aldair, Edinho, Leonardo négyes, előttük Zico...

 
Voila, minden idők legsumákabb BL-győztes csapata!
Eligazolt Roberto Baggio, azonnal megnyerték a Bajnokok Ligáját

Nagy felhördülést keltett, amikor Zinho otthagyta a madaras klubot a pálmafásért, akkoriban nagynak számító, ma egy fél ügynökre sem elég összegért, de nem bánta meg, mert az aranykorszak aranyembere lett, nyerve egy vébéaranyat is. Visszatért egy kis időre szeretett Flamengójához, Japánba is elugrott, de az MLS-ben búcsúzott karrierjétől, 2007-ben. A közel hatvanszoros válogatott középpályás felcsapott edzőnek, legutóbb a Vasco da Gamánál segítette régi cimborája, Jorginho munkáját, jelenleg TV-s szakértő.

A NAGY SIKEREK UTÁN

Luxemburgo nem maradt a következő idényre (itt említenénk meg, hogy a Libertadores-kupával, a dél-amerikai Bajnokok Ligájával nem boldogult, 1994-ben a csoportkör után kiütötte a Palt a városi rivális Sao Paulo, majd egy évre rá egy körrel később a Gremio tanácsolta el a gárdát: az idegenbeli 0–5 után odahaza csak 5–1-re nyert az „Alviverde”, a zöld-fehér csapat). A mester a Flamengóhoz írt alá, és nélküle az állami bajnokságban nem jutottak be az elődöntőbe, és Carlos Alberto Silva tanítványai az országos elsőséget is kiengedték a kezükből. Szép lassan elolvadt a régi nagy csapat: Roberto Carlos az Interhez távozott, Antonio Carlos, César Sampaio, Zinho, Evair és Edílson Japánba, a klubrekordért vett Harold Lozano hamar visszatért a feladóhoz, a mindenkivel összevesző, pár emberrel össze is bunyózó Edmundo a Flamengóé lett.

TE ÁÁÁÁÁLLAT!

Edmundo, a verekedésre, ivászatra és még ennél is rosszabb dolgokra mindig készen álló méregzsák kora egyik leggólerősebb csatára volt, brazil, olasz és japán klubcsapatokban ontva a gólokat, gólpasszokat, a pofonokat és a rúgásokat. FOLYTATÁS ITT!


1995-ben a védelmet legalább megerősítették, a zseniális Cafúval megoldódtak a jobbhátvédgondok, a titánkemény (későbbi világbajnok) Roque Júnior nagy fogásnak számított. Jött még a következő hónapokban argentin (Alejandro Mancuso) és brazil (a nagyon penge Djalminha) karmester, remek balbekk (Júnior), válogatott középpályás (Elivélton), no és két remek csatár, az örökifjú Müller valamint a fiatal Luizao (előbbi 1994-es, utóbbi 2002-es világbajnok). A brazil edzőkeringőben nem meglepő módon hamarosan visszatért Luxemburgo, és vele a nem utca, hanem sugárúthosszal elhódított paulista arany 1996-ban – és egy bajnoki negyeddöntő.

Nem sikerült ugyanis megfelelő szinten pótolni az eladott sztárokat, Rivaldo, Djalminha és Flávio Conceicao elment a Deportivo La Corunához, Amaral a konszerni Parmához, Rincón második ottléte sem tartott sokáig – az Alex, Viola, Euller támadóhármas meg nem érte el a korábbi triók szintjét (igen, az örökifjú cselkirály Viola, aki virágzott egy picit az 1994-es világbajnoki döntőben is).

FELLÁNGOLÁS

A kilencvenes évek végén még ugrott egy nagyot a Palmeiras, megnyerte a Brazil Kupát, a Mercosur-kupát, a Bajnokok Kupáját, állami bajnok lett, majd 1999-ben – immáron Luiz Felipe Scolarival a kispadon – a Libertadores-kupát, a finálé visszavágóján Marcos – Francisco Arce (Evair, 57.), Júnior Baiano, Roque Júnior, Júnior – Rogério, César Sampaio, Zinho, Alex (Euller, 75.) – Paulo Nunes, Oséas csapattal diadalmaskodva a dél-amerikai szinten nagyon is jó erőkből álló Deportivo Cali ellen.

Ez az arany belépőt jelentett Világkupa-döntőre, és a másodvirágzásukat élő brazilok erejére jellemző, hogy Tokióban a friss Bajnokok Ligája-győztes Manchester United 1–0-ra tudott csak nyerni ellenük. Ekkor már a kolumbiai csatárlegenda, Faustino Asprilla is a Palmeirast erősítette, és 2000-ben négy fináléig is eljutott a klub: a Libertadores-kupában és a Mercosur-kupában elbukott, a hazai Bajnokok Kupáját, illetve a Rio–Sao Paulo-kupát hazavitték. Ám 1994 szelleme már odaveszett, a fő támogató is elveszítette lelkesedését, szép lassan, a pénzét pedig az ezredforduló körül nagyon gyorsan.

CSŐD MINDEN SZINTEN


A Parmalat 2000-es teljes bedőlése sokkal hamarabb megfektette a Palmeirast, mint a Parmát, a dél-amerikaiak két év múlva már a másodosztályban találták magukat, és a „purgatóriumban” két évig tartózkodtak. Azóta találtak maguknak új, megbízható szponzorokat, felépült egy szupermodern stadion, a 47 713 férőhelyes Allianz Parque, hogy egy újabb kiesés után újjászületve 2016-ban és 2018-ban ismét bajnoki aranyat szerezzenek.

Hogy lesz-e olyan csapata a Palmeirasnak, mint 1994-ben vagy 1995-ben? Egyhamar aligha: a helyi ászok megtartására anyagi okokból esély sincs, az átigazolási piacon nem bukkannak olyan gyöngyökre, mint a kilencvenes évek elején – az olyan csillagocskák is, mint Gabriel Jesus, Yerry Mina vagy a szintén a Barcelonának eladott Matheus Fernandes a lehető leghamarabb elhagyják a klubot.

Ilyet is tudnak
RIVALIZA

A Sao Pauló-i nagy trió, azaz a „Vashármas” (Trio de Ferro) egymás elleni derbijeinek légkörét el tudja képzelni mindenki, mindhárman nagy csatákat vívnak a közös ellenséggel, a Santosszal (a brazil presztízsharcra egészen pontosan arrafelé nem a derbi, hanem a rivalizálás kifejezést használják). Sampán belül egyes szakértők szerint az első a sorban a Clássico Majestoso, a Cor–SP-rivalizálás, de a többi „polgárháborút" is százezres közönség nézte egykoron.
A kilencvenes évekre a brazil stadionokon belül elharapózott erőszak és a stadionok borzalmas állapota (nem kellett messze menni betontörmelékért és egyéb hulladékért) miatt negyvenezer nézőben maximálták a Corinthians és a Palmeiras bajnoki döntőjét, de így is elképesztő volt a hangulat, ezért aztán a gyepen is harapni lehetett a feszültséget és a füstöt.
A Paulista derbit a Corinthiansszal vívja a Verdao, a Choque-Rei szakkifejezés a Palmeiras és a Sao Paulo FC mérkőzéseit takarja, a Clássico da Saudade a Pal és a Santos nagy csatája, a hetvenes évek végén az egyiket 127 723 néző előtt rendezték.

 

Szelíden, olyan szelíden, hogy soha ne féljen, ne féljen, ne féljen... ne féljen...

JÖTTEK-MENTEK, 1991–2000
A legfontosabb igazolások

1991
Érkezett:
César Sampaio (Santos, 60 000 mai euró), Amaral (Palmeiras U20), Edú (Santos), Evair (Atalanta)
Távozott: Bianchezi (Atalanta), Paulo da Silva (Lárisza, ingyen), Aguirregaray (Defensor)

1992
Érkezett:
Marcos (Palmeiras U20), Mazinho (Fiorentina), Carlos (Guarani), Zinho (Flamengo, 320 000), Tonhao (Nacional SP), Sérgio (Ceilandia)
Távozott: Velloso (Sao Joao), Luiz Henrique (Monaco)

1993
Érkezett:
Roberto Carlos (Atlético Mineiro, 320 000), Edílson (Guarani, 590 000), Edmundo (Vasco da Gama, 900 000), Flávio Conceicao (Rio Branco, i.), Antonio Carlos (Albacete, 640 000), Velloso (Santos), Cléber (Logronés), Alex Alves (Vitória), Cláudio (Flamengo), Gil Baiano (Bragantino)
Távozott: Edú (Jokohama Flügels), Carlos (Portugesa)

1994
Érkezett:
Rivaldo (Corinthians, 2 500 000), Rincón (América), Velloso (Santos)
Távozott: Edílson (Benfica, i.), Rincón (Napoli), Mazinho (Valencia)

1995
Érkezett:
Cafú (Real Zaragoza, 2 000 000), Roque Júnior (Sao José, i.), Lozano (América, 4 500 000), Edílson (Benfica)
Távozott: Edmundo (Flamengo), Roberto Carlos (Inter, 6 930 000), Lozano (América), César Sampaio (Jokohama Flügels, 1 000 000), Zinho (Jokohama FC, i.), Evair (Jokohama Flügels)

1996
Érkezett:
Luizao (Guarani, 1 250 000), Edílson (Benfica), Reinaldo (Anderlecht), Müller (Kasiva Reysol), Rincón (Real Madrid), Viola (Palmeiras), Djalminha (Guarani, 1 250 000)
Távozott: Müller (Sao Paulo), Alex Alves (Juventude), Edílson (Kasiva Reysol), Reinaldo (Hellas Verona), Antonio Carlos (Kasiva Reysol, 1 100 000), Rivaldo (Deportivo La Coruna, 12 000 000), Amaral (Parma, 1 000 000), Djalminha (Deportivo La Coruna, kb. 9 000 000), Flávio Conceicao (Deportivo La Coruna, 11 000 000)

1997
Érkezett:
Júnior (Vitória, 950 000), Euller (Atlético Mineiro),  Zinho (Jokohama FC)
Távozott: Cafú (AS Roma, 7 600 000), Luizao (Deportivo La Coruna, 6 500 000)

1998
Érkezett:
Júnior Baiano (Flamengo, i.), F. Arce (Gremio)
Távozott: Euller (Tokió Verdy, i.), Jorginho Paulista (PSV, 5 000 000), Luciano (Bologna, 2 580 000), Viola (Santos)

1999
Érkezett:
Léo (Sao Joao, i.), César Sampaio (Jokohama Flügels, i.), Zé Maria (Perugia, kölcsönbe), Paulo Nunes (Gremio, 1 300 000), Asprilla (Parma)
Távozott: Júnior Baiano (Vasco da Gama)

2000
Érkezett:
Taddei (Palmeiras U20), P. Assuncao (Palmeiras U20), Argél (Porto), Fábio Júnior (Roma, i.)
Távozott: Asprilla (Fluminense), Roque Júnior (Milan, 8 500 000), Júnior (Parma, 5 000 000), Zinho (Grémio), Euller (Vasco da Gama), Alex (Flamengo, k.), Paulo Nunes (Gremio), Cléber (Cruzeiro), Léo (Santos), César Sampaio (Deportivo La Coruna, 900 000)

2020.06.06 00:05:35

Minden más foci SZ. M.

2020.06.05 20:54:22

Minden más foci THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. A szlovák államtól nagyobb szerepvállalást vár el.

2020.06.05 14:48:37

Minden más foci TŐKE JÁNOS (Újvidék)

A TSC szinte biztosan nem zár a negyedik helynél hátrébb, így jó eséllyel indulhat az El-selejtezőben.

2020.05.24 21:02:39

Minden más foci BACSKAI JÁNOS

MAJDNEM-TRANSZFEREK. Guardiola a tükre miatt mondott nemet a Wigannek és a Man. Citynek. Vincze Ottó pénzfeldobással döntött.