Eligazolt Roberto Baggio, azonnal megnyerték a Bajnokok Ligáját

MICSODA HÖLGY!

A festményeket és a szobrokat leszámítva senki sem tartja magát jobban a hölgyek közül az 1897-ben alapított klubnál: ritka a százéves kor fölött is ilyen termékeny matróna, mint a Juventus. Aligha gondolták a torinói alapítók, hogy művük átéli a századokat, mindenesetre a Massimo D'Azeglio Gimnázium tanulói ez egyszer nagyot alkottak. Az első hivatalos találkozóra 1900-ban álltak ki, rózsaszín mezben, egy tizenegy éves serdülővel a kezdőben – a mai fekete-fehér csíkos dresszt egy elhallásos véletlen szülte, az angliai gyártó a rózsaszín csíkok helyett fehérekkel készítette el a ruhadarabokat, talán mert nottinghami lévén a zebramezes Notts County rajongója volt.

Az első bajnoki aranyat az 1905-ös év hozta, 1923-ban került a klub élére a FIAT-gyárat birtokló Agnelli család, és megtörtént az első zajos, a pontlevonás miatt ráadásul egy bajnoki címbe kerülő átigazolás (Viri Rosettáért ötvenezer lírát kapott a Pro Vercelli, a játékos havi ezret keresett, míg mestere bajnoki prémiuma tízezerre rúgott).

A következő sikerkorszakot Károly Jenő edzősége alatt érte el a Juve, a szakember vezette be a rendszeres tréningeket, például Hirzer Ferencnek és Viola Józsefnek; sokak szerint éppen előbbi játékos elegáns futballja miatt hasonlították először egy hölgyhöz a gárdát. Károly szó szerint az életét adta a klubért: amikor a Bolognával vívott Északi Liga-döntő visszavágója is döntetlent hozott, a szíve felmondta a szolgálatot. A csapat a nagydöntőben összesen tizenkét gólt rúgott a Bukovi Márton-féle Alba Romanának, de mindenki sírva ünnepelt a végén, az új edző pedig Viola lett.

ORIUNDÓK ÉS HEYSEL

A folytatás vidámabb lett, a klub adott világbajnokokat az olasz válogatottba 1934-ben és 1938-ban, megérkeztek az első fecskék Dél-Amerikából (Luis Monti, Raimundo Orsi). A mi Sárosi Györgyünk is vezette a csapatot egy ideig, ahová egyre jobb légiósok érkeztek, mint Omar Sivori vagy John Charles (remek csatártriót alkottak Giampiero Bonipertivel, a későbbi nagy elnökkel).

A hetvenes években a hazai sikerek után eljutottak a Bajnokcsapatok Európa-kupája-döntőig, majd UEFA-kupát nyert a Zoff – Gentile, Cuccureddu, Furino, Morini – Causio, Scirea, Tardellli, Benetti – Boninsegna, Bettega csapat, de még jobb ennél a nyolcvanas évek olasz világbajnokaira és a Michel Platini, Zbigniew Bonieklégiós kettősre épülő alakulat, amely pár bajnoki cím és Olasz Kupa-siker mellett KEK-et és BEK-et nyert (elérve ezzel e műfajban az első mesterhármast), bár a BEK-sikerben sok örömük nem lehetett a Heysel-tragédia miatt.

És sok évnek kellett eltelnie, mire a Liverpoolt megverő (győztese nem volt annak a napnak, csak a Halál) Tacconi – Scirea – Favero, Brio – Briaschi (Prandelli, 84.), Bonini, Tardelli, Cabrini – Platini – P. Rossi (Vignola, 89.), Boniek; Giovanni Trapattoni vezette gárdának méltó párja akadt.

SIKERCSAPAT SZÜLETIK

A nyolcvanas évek végén sem panaszkodhattak a játékosállományra, bár a nagy légióstriók korszakában a Ruud Gullit, Frank Rijkaard, Marco van Basten (Milan), Careca, Alemao, Diego Maradona (Napoli), Jürgen Klinsmann, Lothar Matthäus, Andreas Brehme (Inter) hármasokhoz nem tudott felnőni Michael Laudrup és Ian Rush, majd később Rui Barros és a szovjet Olekszandr Zavarov, Szergej Alejnyikov duó. Thomas Hässler, Júlio César, Jürgen Kohler és Stefan Reuter, majd David Platt és Andreas Möller sem volt elegendő erősítés a scudettóhoz – miközben a Mercatóból olyan ragadozókat emeltek ki, mint Alessandro Del Piero, Angelo Di Livio, Gianluca Vialli, Fabrizio Ravanelli, Moreno Torricelli, Dino Baggio, Angelo Peruzzi, Roberto Baggio, Paolo Di Canio, Pierluigi Casiraghi vagy Salvatore Schillaci.

Az 1990-es, hazai világbajnokságon a szovjet kettős mellett Luigi De Agostini, Tacconi, Giancarlo Marocchi és Schillaci képviselte a La Vecchia Signorát (R. Baggio a torna után költözött át Torinóba), de főszerepet csak utóbbi kettő kapott, míg „Copfocska” nagy tornáján, az 1994-es vb-n a csatár-karmester mellett csupán Dino Baggio és Conte érkezett a tornára a Juvéből az olasz válogatottba (a németbe a Kohler, Möller páros, míg például a 2018-as vb-n 11 játékos képviselte a klubot).

Amelynek erejét bajnoki arany nem jelezte ebben az időszakban, de két UEFA-kupa-győzelem igen (1990-ben a Fiorentina, 1993-ban a Dortmund ellen győztek a legvégén), majda Didier Deschamps, Paulo Sousa, Robert Jarni légióstriót és a rettenthetetlen Ciro Ferrara, Tacchinardi gátat megvéve 1995-re összejött az áhított Serie A-diadal is. Az 1986 óta kergetett címet Marcello Lippi segítségével érte el a klub.

TISZAVIRÁGZÁS

Lippi a bajnoki arannyal záruló idény előtt elengedte Möllert, Dino Baggiót, Júlio Césart, Di Caniót és a horvát Zoran Bant, majd a címvédési hadműveletből nem vehette ki a részét Roberto Baggio, Kohler és Jarni sem. A vezetőséggel a port összerúgó, a több játékidő ígérete miatt az AC Milanhoz távozó Baggio nagyon hiányzott, de 1995 nyarán jött a klubhoz a középpályára két erős ember, Attilio Lombardo és Vladimir Jugovics, a világbajnok bekk, Pietro Vierchowod, a fiatal támadó, Michele Padovano, a kapus és a középcsatár posztján kívül gyakorlatilag mindenütt bevethető Gianluca Pessotto, és felkerült az ifiből egy bizonyos Tommaso Rocchi.

Lippinek a választékra Baggio távozása ellenére sem lehetett egy rossz szava sem: az alelnök Roberto Bettegával és a minden hájjal megkent sportigazgatóval, Luciano Moggival olyan keretet hozott össze, ahol Peruzzi volt az első számú kapus, a védelem szívében Ferrara, Massimo Carrera és az örökifjú Vierchowod volt bevethető, a széleken Juan Pablo Sorín és Pessotto mellett számolni lehetett Torricellivel és a szorgos verőemberrel, a fontos gólokat is szerző Sergio Porrinivel.

A középpálya tengelyében a már említett Deschamps, Jugovics, Sousa légióstrió mellett Antonio Conte (bizony, a későbbi vezetőedző), Marocchi és a sokszor alulbecsült Alessio Tacchinardi jelentette a választékot, a két oldalon Jugovics, Lombardo és a szorgos iparosok mintaképe, Angelo Di Livio.

A gárda igazi erőssége a támadótrió volt, mint szinte minden nagy csapaté: a húszéves Del Piero akkor még ereje teljében volt, komoly sérülései előtt, Vialli harmincévesen is termelte a gólokat, a „Fehér Toll”, Ravanelli pedig akkor lépett be a klasszisok közé, a BL-döntőben meg egyenesen a legendák közé ugrott.

Lippi taktikája a letámadásra, a középpályán részleges zónavédekezésre és az Itáliában szokatlan háromcsatáros játékra épült – közben a mester a bajnokságban belátta, hogy a hárompontos rendszerben kockáztatni kell, 1995 tavaszára például hét vereséggel (és csak négy döntetlennel) is simán, tízpontos előnnyel bajnok lett a gárda.

BAJNOKI ARANYRA BL-SIKER

Tény és való, a bajnoki címet Roberto Baggióval és Kohlerrel, két emblematikus játékossal érdemelte ki az Öreg Hölgy (és velük bukta el a Parma ellen az UEFA-kupa-döntőt), de azért a BEK-siker még ennél is nagyobbat szólt. Lippi bemelegítésnek hozta a hazai Szuperkupát a bombaerős Parma ellen, de a bajnokságban a Roberto Baggióval frissített AC Milan elorozta előlük a trófeát (főleg idegenben hullajtották a pontokat a torinóiak, és a góllövőlista első tizenhárom helyezettje közé nem fért juvés). Az Olasz Kupában sem sikerült a címvédés (a harmadik körben az Atalanta közbelépett) – ám az európai szuperligában a csoportban a Borussia Dortmund, Steaua Bucuresti, Rangers trió, majd szép sorban a Real Madrid, a Nantes, aztán a fináléban az újkori fénykorát élő Ajax sem jelentett legyűrhetetlen akadályt.

Azt az Ajaxot megénekeltük nemrégiben, a 120 percet követő tizenegyespárbajt az olaszok jobban bírták idegekkel.

Lippi a szezon csúcsmérkőzésére a Peruzzi – Torricelli, Ferrara, Vierchowod, Pessotto – P. Sousa (Di Livio, 57.), Deschamps, Conte (Jugovics, 44.) – Vialli, Ravanelli (Padovano, 77.), Del Piero csapatot állította ki, és a finálé nagy érdekessége mai szemmel mindenképpen az, hogy a két nevezett keretben csak három-három légiós volt.

NEM SOKÁIG TARTOTT

Lippi, vagy inkább a vezetőség a bajnoki sikertelenség és a piac vastörvényei miatt a nyáron eladta a döntőben gyenge napot kifogó Viallit, Ravanellit („Amikor távozott Vialli, azt mondták, én leszek az új csapatkapitány, aztán nemsokára már Bryan Robsonnal találkoztam, a szurkolók nem akartak hinni a szemüknek. Mondjuk, én sem...”), elengedte Sousát és az idősebb generációból a Vierchowod, Marocchi, Carrera triót, a fiatalabbak közül a Sorín, Rocchi duót – de még mielőtt felhördülne a kedves olvasó, írjuk le gyorsan, hogy a csatársorba jött Alen Boksic és Christian Vieri, az új karmester Zinédine Zidane, a cserecsatár Nicola Amoruso lett,Vierchowodékat pedig a nem kevésbé remek Mark Iuliano, Paolo Montero kettős feledtette hamarosan. A hazai trónra sikerült is visszakapaszkodniuk, még előtte valósággal szétcincálva a PSG-t megnyerték 1996-ban az európai Szuperkupát, majd a River Plate ellen a Világkupát – de a BL-lel azóta sincs szerencséjük.

No de ez már egy másik eposz.

JÖTTEK-MENTEK, 1990-2000
A fontosabb átigazolások

1990–1991
Érkezett: Hässler (1.FC Köln, 7 800 000 mai euró), R. Baggio (Fiorentina, 11 300 000), Di Canio (Lazio, 500.000), Júlio César (Montpellier), Corini (Brescia, 3 300 000)
Távozott: Alejnyikov (Lecce, ingyen), Zavarov (Nancy, i.), Rui Barros (Monaco), Brio (visszavonult)

1991–1992
Érkezett: Kohler (Bayern München, 7 500 000 mai euró), D. Baggio (Torino, 5 000 000), Reuter (Bayern München, 2 900 000), Conte (Lecce, 4 600 000), Peruzzi (Roma, 2 950 000), Carrera (Bari)
Távozott: Hässler (AS Roma, 7 700 000), Bonetti (Sampdoria)

1992–1993
Érkezett: Vialli (Sampdoria, 16 500 000), Platt (Bari, 9 750 000), Möller (Frankfurt, 2 500 000), Ravanelli (Reggiana, 1 950 000), Torricelli (Caratese, 32 000)
Távozott: Reuter (Dortmund, 2 100 000), Schillaci (Internazionale, 1 100 000), Corini (Sampdoria), De Agostini (Internazionale, 1 400 000), Tacconi (Genoa)

1993–1994
Érkezett: Del Piero (Padova, 2 600 000), Ban (HNK Rijeka, 450 000), Porrini (Atalanta, 6 150 000), Di Livio (Padova, 2 200 000)
Távozott: Platt (Sampdoria, 7 800 000), Casiraghi (Lazio, 4 500 000)

1994–1995
Érkezett: Deschamps (Marseille, 5 500 000), Paulo Sousa (Sporting CP, 4 000 000), Ferrara (Napoli, 4 900 000), Tacchinardi (Atalanta, 2 100 000), Jarni (Torino), Fusi (Torino)
Távozott: Möller (Dortmund, 4 600 000), D. Baggio (Parma, 4.500.000), Júlio César (Dortmund, 1 250 000), Di Canio (Milan, 750 000), Galia (Ascoli), Ban (Belenenses)

1995–1996
Érkezett: Jugovics (Sampdoria, 6 000 000), Vierchowod (Sampdoria, 250 000), Sorín (Argentinos Juniors, 750 000), Pessotto (Torino, 3 200 000), Lombardo (Sampdoria, 4 800 000), Padovano (Reggiana, 3.200.000), Rocchi (Juventus U19)
Távozott: R. Baggio (Milan, 7 500 000), Kohler (Dortmund, 2 600 000), Jarni (Betis)

1996–1997
Érkezett: De Sanctis (Pescara, 5 20 000), Boksic (Lazio, 4 500 000), Vieri (Atalanta, 3 770 000), Zidane (Bordeaux, 3 500 000), Amoruso (Padova, 3 600 000), Iuliano (Salernitana), Dimas (Benfica, 800 000), Montero (Atalanta)
Távozott: Ravanelli (Middlesbrough, 9 780 000), Paulo Sousa (Dortmund, 3 600 000), Vialli (Chelsea, ingyen), Sorín (River Plate), Vierchowod (Perugia), Marocchi (Bologna), Carrera (Atalanta), Fusi (Lugano)

1997–1998
Érkezett: F. Inzaghi (Atalanta, 10 400 000), Davids (AC Milan, 8 000 000), Zalayeta (Penarol, 750 000), Pecchia (Napoli), Birindelli (Empoli, 2 400 000), Fonseca (AS Roma, 4 700 000)
Távozott: Vieri (Atlético Madrid, 17 560 000), Jugovics (Lazio, 4 000 000), Padovano (Crystal Palace, 1 950 000), Boksic (Lazio, 1 100 000), Lombardo (Crystal Palace, 3 100 000), Porrini (Celtic, 4 200 000)

1998–1999
Érkezett: Henry (Monaco, 12 500 000), Blanchard (Metz, 650 000), Esnáider (Espanyol, 6 200 000), Perrotta (Reggina, 1 550 000), Mirkovics (Atalanta)
Távozott: Di Livio (Fiorentina), Dimas (Fenerbahce), Torricelli (Fiorentina), Pecchia (Sampdoria)

1999–2000
Érkezett: Kovacsevics (Real Sociedad, 17 000 000), Oliseh (Ajax, 10 000 000), Zambrotta (Bari, 8 000 000), Tudor (Hajduk Split, 3 700 000), Maresca (West Bromwich, i.), Van der Sar (Ajax, i.), Athirson (Flamengo)
Távozott: Peruzzi (Internazionale, 19 000 000), Henry (Arsenal, 16 100 000), Deschamps (Chelsea, 2 000 000), Amoruso (Perugia), Perrotta (Bari), Blanchard (Lens), De Sanctis (Udinese)