Barátságban Alex Fergusonnal – Temesvári Miklós tanárból lett a futball nagykövete

– Igaz, hogy baráti kapcsolat fűzte a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) két korábbi elnökéhez, Sepp Blatterhez és Joao Havelange-hoz?
– Így volt. A születésnapomra rendszeresen küldtek személyes hangvételű köszöntést, ha Magyarországra érkeztek, kérték, hogy legyek a társaságukban, és az 1970-es évek végén még az is előfordult, hogy Malajziában gyönyörű hölgyek körében múlattuk az időt.

– Hogyan került a délkelet-ázsiai paradicsomba?
– Mindent a nyelvtudásomnak köszönhetek. Szakedzői képesítésem megszerzése előtt angol-magyar szakos tanárként végeztem az egyetemen, nem okozott problémát külföldön megértetnem magam, így amikor a FIFA felkérte Mezey Györgyöt, hogy vegyen részt a Sepp Blatter által újonnan szervezett jószolgálati programban, ő engem javasolt. A DVTK ificsapatának edzőjeként kapva kaptam a lehetőségen, és nem bántam meg. Mielőtt 1978-ban a Nyíregyházához szerződtem, megjártam Barbadost, Jamaicát, Malajziát, Srí Lankát, Tanzániát, Zambiát.

– A felsoroltak egyike sem számít futballhatalomnak. Milyen feladatot kellett ellátnia ezekben az országokban?
– A labdarúgást népszerűsíteni, fejleszteni küldtek a harmadik világba. Rajtam, az edzőn kívül sportorvos, sportvezető és játékvezető tartozott a csapathoz, Magyarországról a nemzetközi szinten elismert bíró, Zsolt István is utazott. Mindenkinek a saját szakterületéről kellett előadást tartania, az elméleti órákat gyakorlati képzés, edzésbemutató egészítette ki. Munka volt bőven, az első két hétben tíz kilót fogytam és félholtan zuhantam az ágyba, a fáradozásért azonban bőven kárpótolt az átélt élmény. Államfőként kezeltek minket, gyönyörű szállodákban laktunk, finomakat ettünk és szabadidőnkben vittek szórakozni. Az őserdőben például láttam olyan állatot, amiről a mai napig nem tudom, mi volt.

– A Nyíregyháza ajánlata mégis hazacsábította, és utána kiemelkedő eredményt ért el az Újpest, a Tatabánya és a Debrecen edzőjeként is. Mire a legbüszkébb?
– Nehéz lenne választani, mindenhol ugyanúgy szerettem dolgozni. Nyíregyházára akkor kerültem, amikor átszervezték a bajnokságokat, és a csapat a harmadik vonal helyett a másodosztályban indulhatott. Az első évben másodikok lettünk, utána feljutottunk, végül az élvonalban a hetedik helyen zártunk, ami azóta is klubrekord. Az Újpesttel kétszer megnyertük a Magyar Népköztársasági Kupát, a Tatabányával bajnoki ezüst- és bronzérmesek lettünk, és legalább ennyire büszke vagyok arra, hogy a Debrecennel az élvonalba jutást követően a hazai veretlenségünket megőrizve sikerült benn maradnunk.

– A lila-fehérekkel a kiugró nemzetközi sikerhez sem sok hiányzott, különösen az 1983–1984-es KEK-elődöntőhöz voltak közel. Nem volt több abban a csapatban?
– Valóban remek kerettel dolgozhattam, benne Fekete Lászlóval, Kiss Sándorral, Nagy Lászlóval, Törőcsik Andrással, ám az ellenfeleink is pokolian erősek voltak. Például 1982-ben hiába búcsúztattuk a néhány hónappal korábban UEFA-kupát nyerő Göteborgot, a következő körben a Real Madrid állta az utunkat. Emlékszem, a spanyolországi mérkőzés előtt Puskás Ferenccel ebédeltem, és amikor látta, mennyire idegeskedem, jól ismert stílusában csak annyit mondott, hogy nyugodjak meg, ha tíz alatt kapunk, az már jó. A következő idény negyeddöntőjében a címvédő Aberdeennel kerültünk össze, és bár itthon kettő nullára nyertünk, kinn hosszabbítást követően kiestünk.

– Viszont megismerkedett és barátságot kötött a skótokat irányító Alex Fergusonnal.
– Amikor az 1984-es párharc előtt eljött feltérképezni az Újpestet, vendégül láttam és segítettem neki, később viszonozta a gesztust, és jóban lettünk. Nagyon közvetlen ember, az első szavamra Budapestre utazott előadást tartani akkor is, amikor 2007-ben a hazai edzőbizottság vezetőjeként meghívtam. Az Aranycsapattal és Puskás Ferenccel kapcsolatos emlékei miatt mindig különösen tisztelte a magyar labdarúgást, és ez nem csak rá igaz. Amikor Indonéziában jártam, Josef Masopust, a csehszlovákok legendája jött oda hozzám, amint megtudta, hogy magyar vagyok, és ugyanezért járhattam a nyolcvanas évek elején háromhetes tanulmányúton a Liverpoolnál. A csapatot edző Bob Paisley kétnaponta leült velem egy órára beszélgetni a taktikáról, adtak mellém valakit, hogy körbevigyen és mindent megmutasson, sőt a csapattal utazhattam a Tottenham elleni mérkőzésre. A stáb tagjaként kezeltek, beleláttam a klub működésébe.

– Mit gondol, a magyar labdarúgásnak most is hasonló a tisztelete?
– Sajnos nem hiszem. Nekem és kortársaimnak az Aranycsapat taposta ki az utat, azóta viszont már nagyon sok idő telt el.

– Csaknem hat évtizeden keresztül dolgozott a magyar labdarúgásban. Hogyan látja, mikor kezdődött és mihez köthető a hanyatlás?
– Fiatalkoromban az országban mindenki futballista akart lenni, még akinek egy lába volt, az is. Tizenhat éven belül két világbajnoki döntőt játszott a válogatott, a berni vereség, az 1956-os forradalom utáni időszak és az Aranycsapat feloszlása viszont sok mindent megváltoztatott. Továbbra is akadtak világszinten kiemelkedő játékosaink, ám a fényes múltra hivatkozva kialakult egyfajta gőg, hogy nekünk nem kell annyit edzenünk, megy az magától is, és elszaladt mellettünk a világ. Rengeteget ártott a sok bundamérkőzés, a csapatok már az 1960-as évektől rendszeresen megállapodtak a végeredményben, a szurkolóknak sokszor fel sem tűnt, mi folyik a pályán. A Magyar Labdarúgó-szövetség is számos rossz döntést hozott, Csányi Sándor kinevezése óta ugyanakkor bizakodó vagyok. Ha ő nem vállal szerepet, és a politikai környezet nem változik, mostanra talán már a kapufákat is elvitték volna... Mondom ezt úgy, hogy 2010-ben én is megkaptam az elbocsátó szép üzenetet a szövetségtől, és azóta sem kerestek, hogy vállaljak bármilyen szerepet a labdarúgásban.

– Mivel töltötte az elmúlt tizenkét évet?
– A nekem fontos városok, Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen és Budapest között ingázom, s néha eszembe jut, ha kissé rámenősebb vagyok, máshol tarthatnék. Szepesi Györgynek rengeteget köszönhetek, ő figyelt fel rám Nyíregyházán, és beszélt rá, hogy a Maldív-szigetekre menjek szövetségi kapitánynak. Azt mondta, ha ott egy mérkőzést nyerek, már királyként tisztelnek, és igaza lett. Amikor a győzelmet addig szinte csak hírből ismerő válogatottal másodikok lettünk a Dél-ázsiai Játékokon, a helyiek egy szigetet is felajánlottak volna, ha ott maradok életem végéig.

– Miért nem állt kötélnek?
– Mert a jóból is megárt a sok. A lányom kicsi volt, taníttatni kellett, és a honvágy is hazahúzott. Nem bántam meg a döntést, mostanában az unokámnak, a Szeged-Csanádban futballozó Temesvári Attilának szurkolok, és bosszankodom, amiért huszonegy éves, sokszoros utánpótlás-válogatott védő létére nem adnak neki lehetőséget az élvonalban, külföldieket játszatnak inkább. A Paksi FC példáját követendőnek tartom, a többi klubnál is bízhatnának jobban a magyar fiatalokban, még ha némelyek hozzáállása hagy is kívánnivalót maga után.

– Mire gondol?
– Néhány hete megnéztem a televízióban a Debrecen–MTK bajnokit, és a győztes gól szerzője a lefújást követő interjú alatt a riporternek finoman jelezte, hogy elengedhetné, mert menne a busójárásra, várja a családja. Megdöbbentem. Az én időmben, ha nyertünk, a hozzátartozókkal, feleségekkel, barátnőkkel leültünk vacsorázni. Énekeltünk, mulattunk, azt szerettük volna, hogy sose legyen reggel. A mai futballistákból hiányzik az alázat.

– Ezek szerint mégsem szakadt el teljesen a labdarúgástól...
– Dehogy szakadtam! Lehet, hogy a véleményemre már senki sem kíváncsi, de az MLSZ-öregfiúk kapitánya, Gellei Imre hívására még néha elmegyek bulimérkőzésekre, és persze szurkolok a válogatottnak. A két Európa-bajnoki szereplés azt mutatja, jó úton járunk, a franciák és németek elleni iksz a tavalyi kontinenstornán igazi bravúr volt. Marco Rossit nagyra tartom, olyan szakember, aki a munkában hisz, és mindent megtesz a sikerért. Nagyon remélem, hogy még sokáig folytatja a munkát, és megélek néhány valóban nagy eredményt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 30-i lapszámában jelent meg.)