Koreai dilemma: lelépnek-e a daloló futballisták?

KORMANIK ZSOLTKORMANIK ZSOLT
Vágólapra másolva!
2010.05.10. 15:21
null
Egy módszer, hogyan lehet (akár a pályán kívül is) féken tartani Dzsong Te Szét és társait (Fotó: Action Images)
Észak-Koreáról, avagy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságról kevés információ kering a világban, és azok is – a világpolitikai helyzetnek megfelelően – meglehetősen egyívásúak. Nevezetesen: a 22 milliós lélekszámú, önjelölt nukleáris hatalom határain belül megdermedt a sztálinizmus, csorbulnak az alapvető emberi jogok, rogyadozik a gazdaság, az éhínség sok halálos áldozatot követel. A mindezek ellenkezőjét szakadatlan propagandával bizonyítani igyekvő, a nemzetközi közösségben veszélyesnek minősített ország titokzatossága az egyik ok, amiért érdeklődéssel várjuk válogatottja produkcióját a 2010-es dél-afrikai világbajnokságon. Vb-várónk alábbi epizódjában rendhagyó utazás következik a megállított időben.

The Game of Their Lives, avagy Az életük mérkőzése. Tudomásunk szerint futballtémában két filmet forgattak ezzel a címmel, egy-egy elhíresült 1:0-s mérkőzéssel a középpontban, amelyek – minő bizarr fordulat! – két politikai ősellenség dicséretét zengik.

A 2005-ben forgatott mozi az 1950-es világbajnokságon lejátszott Egyesült Államok–Anglia (1:0) presztízscsata győzteseinek állít emléket, míg a három évvel korábban készített, hasonló című dokumentumfilm az 1966-os vb-n csodát tevő észak-koreai futballistákról szól.

Csoportjukban a koreaiak 1:0-ra legyőzték és kiejtették az olaszokat, és diadaluk jutalmaként – a vb-történet első ázsiai válogatottjaként – elérték a negyeddöntőt. Ott 25 perc után 3:0-ra vezettek a portugálok ellen, akik azonban a négygólos Eusébio vezérletével fordítottak, és 5:3-ra nyertek.

A kiesés ellenére a KNDK elismerést vívott ki magának. Igaz, mostanáig talán ez az utolsó alkalom, hogy a világ egyöntetűen – na jó, Olaszország kivételével – megtapsolt egy nagy horderejű észak-koreai cselekedetet...

Íme, a film promóciós képsorai. Koreai és/vagy angol nyelven beszélők előnyben, de az összeállítás szövegértés nélkül is beszédes.

 AZ ÉLETÜK MÉRKŐZÉSE, AVAGY ÉLJEN 1966
 

E díjnyertes alkotást egy brit filmes, Daniel Gordon rendezte, aki a BBC Fournak töredelmesen bevallotta: hajdanán kisgyermekként mélyebb benyomást tett rá az észak-koreaiak váratlan diadala, mint hazája néhány nappal későbbi világbajnoki győzelme. Felnőve, immár állhatatos filmesként négy évébe telt, mire megszerezte a beutazási engedélyt a sztálinista országba, ahol aztán találkozhatott a „csodacsapat" még életben lévő hét játékosával, edzőjével.

„Nagyon meghatódtak, hogy akad a nyugati világban valaki, aki kíváncsi a velük történtekre. Abban a hitben éltek, hogy már régen megfeledkeztek róluk" – mondta Gordon, majd felidézte a forgatást követő angliai kirándulást is. A film elkészülte után, 2002-ben – nem kevés diplomáciai ügyeskedéssel – teljesítette „színészei" pálinkázás közben elkottyantott kérését, és elvitte őket Middlesbrough-ba, ahol 1966-ban a főhadiszállásuk volt, és ahol a három csoportmeccsüket, így az olaszok ellenit is játszották.

„A fogadtatásuk ugyanolyan barátságos volt, mint a világbajnokság idején. Egy hatévesforma kissrác például Pak Szung Dzsin után kérdezősködött, mert a nagyapja a lelkére kötötte, hogy szerezze meg neki az autogramját" – mesélte Gordon, felelevenítve az egykori stadion, az Ayresome Park helyén felhúzott lakóparkban tett sétát.

S hogy annak idején miért kedvelték meg az északkelet-angliai városban a koreaiakat? Gordon szerint:

„A vébén előre leírták őket, azaz a besorolásuk hasonló volt a helyi futballcsapatéhoz, amely abban az évben történetesen kiesett az angol másodosztályból. Aztán ugyanúgy vörös mezben játszottak, mint a Boro, szóval, több okból is szimpatikusak voltak. Middlesbrough különben is kisváros, ahol rendkívüli eseménynek számított egy vb-csapat elszállásolása. S azt hiszem, a delegáció tagjainak visszafogott viselkedése is imponált nekik..."

Ami a koreai játékosok viselkedését illeti, nos, a világ valószínűleg most sem talál majd kivetnivalót benne – maguk az észak-koreai sportvezetők bizalmatlanok.

Beszélik, azért kívánnak zimbabwei főhadiszállásról „vébézni", mert tartanak tőle: az apartheid-rendszer felszámolása óta az emberi jogokra igen érzékeny Dél-afrikai Köztársaságban valószínűleg politikai menedékjogot kapnának futballistáik, ha az edzőtáborból megszökve folyamodnának érte.

Úgy vélik, Zimbabwéban könnyebb őrző-védő megfigyelés alatt tartani őket.

Más lapra tartozik, hogy utóbbi országban emberjogi csoportok heves tiltakozóakciókat helyeztek kilátásba arra az esetre, ha az észak-koreai válogatott valóban beutazik.

A Bulawayo környékén élő ndebelék ugyanis nem felejtették el, hogy a nyolcvanas években észak-koreai katonai tanácsadók képezték ki a közülük tízezreket lemészároló, a Mugabe-kormány felhatalmazásával dúló Ötös Halálbrigád tagjait...

A múlt tehát több szálon kísért, s láthatjuk, a világ már korántsem 1966 alapján ítéli meg a tekintélyuralmi rendszerű, nemzeti jövedelmének jelentős részét fegyverkezésre költő Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot. Megvalljuk, bennünk is vegyes érzelmek kavarogtak, amikor ráleltünk az alábbi, a KNDK vb-kvalifikációjának állami megünneplését megörökítő videóra.

Egyfelől lebilincselő, hogy a futball népszerűségének a legszigorúbban őrzött határok sem szabhatnak gátat; másfelől viszont hátborzongató figyelni az esemény koreográfiáját, az arcokat, a színpadon éneklő válogatott futballistákat. (Tény: tapasztalatainkat koreai nyelvtudás híján összegeztük.)

A KNDK HŐSKÉNT ÜNNEPELTE A TOVÁBBJUTÓKAT
 
 

A propagandafelhőbe burkolózó észak-koreai rezsim nyilvánvalóan politikai küldetésként értelmezi a Csollima becenévvel illetett labdarúgó-válogatott vb-szereplését. Csak a miheztartás végett: a selejtezők során azért kellett semleges helyszínen, a kínai Sanghajban fogadni a két körben is ellenfélnek sorsolt Dél-Koreát, mert a KNDK vezetői nem voltak hajlandók eljátszani a másik Korea himnuszát, és felhúzni lobogóját Phenjanban.

 CSOLLIMA
 A válogatott a közép-ázsiai mondakörből származó „ezermérföldes léptű" szárnyas paripától, Csollimától (Csonmától) kölcsönözte becenevét, de nem árt tudni, hogy a hivatalos Észak-Korea sajátos tartalmat is adott a kifejezésnek. Az állami szervezésű Csollima Mozgalom afféle sztahanovista munkaverseny volt az ötvenes-hatvanas években, s mint ilyen, a kommunista állam gyors gazdasági fejlődését volt hivatott szimbolizálni. A mozgalom letűnt, ám Csollima, a szárnyas paripa továbbra is jelen van az észak-koreai szimbolikában: egyebek mellett több hatalmas köztéri szobor, a főváros, Phenjan egyik metróvonala, egy művészeti magazin – és a futballválogatott hirdeti nagyságát.

A futball-világbajnokságok miliője azonban biztosítéknak tűnik arra, hogy a nyári hetekben a külvilág nem a számára sok esetben értelmezhetetlen politikai propagandára, a vörös csillagos mezre figyel majd, hanem a bennük pályára lépő sportemberek teljesítményére, gesztusaira – amint az a múlt század oly sok sporteseményén történt. Alkalmasint velünk, magyarokkal is. Mert amúgy az észak-koreai futballválogatott (lásd 1966) alkalmas a szeretni való kicsi hálás szerepére.

A nem túl veretes futballmúlt dacára, rendkívül hosszú úton (20 hónap, 16 mérkőzés) kiharcolt kvalifikáció; a csoportbesorolásból (Brazília, Portugália, Elefántcsontpart) következő abszolút esélytelenség; a kiscsapatokra jellemző elszántság; a valószínűleg szintén megmutatkozó taktikai naivitás mind-mind olyan jellemzők, amik általában hatnak a semleges nagyérdemű szívére – különösen, ha a felsoroltakat egy-egy szép támadás vagy csel ellensúlyozza a pályán.

Márpedig az észak-koreai válogatottról, lett légyen bármilyen titokzatos is a körítés, tudjuk: vannak nemzetközi szintű játékosai, máskülönben aligha előzte volna meg a térségben futballnagyhatalomnak számító Iránt és Szaúd-Arábiát a selejtezők során.

Elsőként az orosz élvonalbeli Rosztovban szereplő Hong Jong Dzsót, a csapatkapitányt szokás emlegetni, ő négy gólt szerzett a kvalifikációs meccseken. A szakma jegyzi Dzsong Te Sze nevét is; a szegény ember Rooneyja – aki tokiói születésének, japán felmenőinek köszönheti légiós státuszát – a japán Kawasaki Frontale-ban játszik, és Kelet-Ázsia legrettegettebb támadói közé tartozik.

Szintén Japánban született, és a japán, valamint a dél-koreai profiligában szerzett tapasztalatai révén fontos tagja a csapatnak a 31 éves középpályás, An Jung Hak. A selejtezőkön lett válogatott játékos a védő Li Dzsun Il, s mivel az egész sorozatban ő töltötte a legtöbb időt a pályán a csapatból – utána a kapus Li Mjong Guk és a középpályás Mun In Guk következik –, személyében vélhetően kincsre lelt a kapitány.

EREDMÉNYEK A 2006-OS VB ÓTA 
Az elmúlt négy év mérlege arról tanúskodik, hogy az észak-koreaiak nagy küzdők. Nem számítva az egészen gyenge ázsiai válogatottak elleni fellépéseiket, szinte minden mérkőzésük kevés gólt, és döntetlent vagy egygólos győzelmet, vereséget hoztak.
Eredménytípus  Előfordulás
0–0 11
1–1 6
2–2 2
  Győzelem Vereség
1–0 8 7
2–1 2 5
Más eredmény 11 2

A tehetségfaktort elismerő szaksajtó ugyanakkor veszettül mérleghintázik a csapat erényeinek és hátrányainak feltérképezésekor. Mert például igaz, hogy a selejtezőkön, sőt az idei AFC Challenge Cup (a gyengébb nemzetek számára kiírt, második számú ázsiai kontinensviadal) megnyerésekor az észak-koreai védőjáték hatékonynak bizonyult – de vajon a vb-n következő sokkal tapasztaltabb ellenfelek nem teszik-e nevetségessé Kim Dzsong Hun kapitány avíttas 5–3–2-es hadrendjét?

Észak-Korea válogatottja az előnyére fordíthatja, hogy az ellenfelek viszonylag keveset tudnak róla – de vajon érdemes-e sokat tudni egy csapatról, amely mérkőzései nem elhanyagolható részét olyan kaliberű ellenfelekkel vívja, mint Mongólia, Kirgizisztán vagy Guam, és a nála jobbakkal szembeni jó eredményeit meglehetősen sematikus játékfelfogással, körömszakadtáig tartó védekezéssel, kontrákkal csikarja ki?

A tradicionális elzárkózásból következően a média semmilyen kritikával, pletykával nem lesz képes kizökkenteni a csapatot a megszokott kerékvágásból, ez kétségkívül nagy előny például a napjaikat amolyan valóság-show keretében élő brazilokkal szemben – no de vajon a Phenjan felől állandóan sugárzó „óvó szeretet" feldolgozása mennyi energiát emészt fel?

Nagy erény a csapat rendkívüli fegyelmezettsége, a futballisták egymás iránti szolidaritása – az eddig leírtakból következően ezt felesleges lenne megkérdőjelezni. Csakhogy az egységet meg a nemzetközi tapasztalat hiánya kezdheti ki; a játékosok számára ismeretlen közegben érkező új, minden korábbinál nagyobb, még sohasem tapasztalt kihívás hatására nem illan-e el a legendás bajtársiasság?

 ERŐS AZ UTÁNPÓTLÁS

A mindössze egyetlen vb-szerepléssel (1966) és egy Ázsia-kupa-elődöntővel (1980) büszkélkedő felnőtt férfiválogatottal szemben Észak-Korea U17-es válogatottja a korosztályos Ázsia-kupán kétszer (2004, 2006) ezüstérmet szerzett, a 2005-ös vb-n pedig úgy jutott be a negyeddöntőbe, hogy a csoportban – már megint! – Olaszországot utasította maga mögé. Még szembetűnőbb a lányok kiváló szereplése: az U20-as női válogatott 2006-ban világbajnok, 2008-ban vb-ezüstérmes lett, az U17-es csapat 2008-ban szintén világbajnok.

Ha úgy tetszik: a világpolitika színpadán a legnagyobbakkal versenyre kelni igyekvő „hatalmas és virágzó nemzet" magáról alkotott víziója sértetlen marad-e, amikor valóban meg kell ütközni a legnagyobbakkal – szerencsére csak a futballpályán?

Még néhány hét, és megkapjuk a válaszokat. Irányadóként addig is két jellemző észak-koreai vélemény:

„Ha nem hiszünk a továbbjutásban, biztosan nem fog sikerülni. Ha hiszünk benne, összejöhet. Ez éppen olyan egyszerű tétel, mint az, hogy egy csatár számára minden meccsen adva van a gólszerzés lehetősége" – így Dzsong Te Sze. A szövetségi kapitány, a 44 éves Kim Dzsong Hun helyzetelemzése:

„Hála Kedves Vezetőnknek (ez Kim Dzsong Il pártfőtitkár közkeletű koreai megnevezése), kemény kétkezi munkával kivívtuk a szereplés lehetőségét. Nagyszerű ellenfeleink lesznek, egyik erősebb, mint a másik, de ellenük is meg kívánjuk mutatni, milyen nagy erő rejtezik a csapatszellemben. Lehet, hogy nem sorolnak minket az esélyesek közé, de nagyszerű elődeinkkel sem tették ezt."

S ezzel visszakanyarodtunk oda, ahonnan elindultunk. A kétségbeejtően távoli, de mégiscsak dicsőséges 1966-hoz.

ÉSZAK-KOREA ÚTJA A VB-RE 
ÁZSIAI ZÓNA, 1. SELEJTEZŐKÖR
Mongólia–Észak-Korea 1–4 (Selenge 93., ill. Pak Csol Min 14., Dzsong Csol Min 24., 32., 81.)
Észak-Korea–Mongólia 5–1 (Pak Csol Min 3., 79., Kim Kuk Dzsin 10., Dzsong Csol Min 36., Dzson Kvang Il 91., ill. Donorov 41.)
Észak-Korea közvetlenül a 3. selejtezőkörbe jutott.
 
3. SELEJTEZŐKÖR
3. CSOPORT
Jordánia–Észak-Korea 0–1 (Hong Jong Dzso 44.)
Észak-Korea–Dél-Korea 0–0
Türkmenisztán–Észak-Korea 0–0
Észak-Korea–Türkmenisztán 1–0 (Csoj Kum Csol 72.)
Észak-Korea–Jordánia 2–0 (Hong Jong Dzso 44., 72.)
Dél-Korea–Észak-Korea 0–0
Észak-Korea csoportmásodikként jutott tovább a 4. selejtezőkörbe
 
4. SELEJTEZŐKÖR
B-CSOPORT
Egyesült Arab Emírségek–Észak-Korea 1–2 (Szaid 86., ill. Csoj Kum Csol 72., An Csol Hjok 81.)
Észak-Korea–Dél-Korea 1–1 (Hong Jong Dzso 64. – 11-esből, ill. Ki Szung Jong 69.)
Irán–Észak-Korea 2–1 (Mahdavikia 9., Nekunam 63., ill. Dzsong Tae Sze 72.)
Észak-Korea–Szaúd-Arábia 1–0 (Mun In Guk 28.)
Észak-Korea–Egyesült Arab Emírségek 2–0 (Pak Nam Csol 51., Mun In Guk 93.)
Dél-Korea–Észak-Korea 1–0 (Kim Csi Vu 86.)
Észak-Korea–Irán 0–0
Szaúd-Arábia–Észak-Korea 0–0
Észak-Korea csoportmásodikként vívta ki a vb-kvalifikációt.
Az ázsiai selejtezőcsoportok végeredményét itt tekinthetik meg!
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik