Pingpongillúzió – Szűcs Miklós publicisztikája

Jobban belegondolva az osztályban négyen voltunk, Gyuri, András, Imre és jómagam, akik a középiskolára amolyan ideiglenes sportegyesületként tekintettünk: amint felszabadult némi időnk – márpedig egy diáknak ez nem okozhatott gondot –, a suli adta lehetőségeket kihasználva azonnal kerestük az alkalmat a mozgásra. Tekintve, hogy a hetvenes évek végéről, a nyolcvanas évek elejéről beszélünk, ez irányú szenvedélyünk inkább a csintalanság, mintsem a tudatos életmódválasztás kategóriájába volt sorolható, arról nem szólva, hogy a kornak megfelelően az iskola sem volt különösebben felkészülve az efféle „eltévelyedésekre”: az udvaron lévő betonos kézilabdapályán focizással, valamint a fedett terasz alatt lévő pingpongasztalon élhettük ki szenvedélyünket. Utóbbinak megvolt az az előnye, hogy a tizenöt perces szünet is elegendő volt egy-két szett lepörgetéséhez, s mivel idővel rájöttünk, hogy az igazgató valamilyen oknál fogva kedvel bennünket, alkalmanként az is előfordult, hogy egy-egy órára „elfelejtettünk” visszaérni. Tudom, ez nem szép, de azt mondom, ha már lóg az ember, ilyen okok miatt tegye, mintsem hogy drogozik vagy rossz társaságba keveredik. Tehát pingpongoztunk éveken keresztül, s ugyan emlékeim szerint szinte mindig én nyertem, attól tartok, hogy Gyuri, András vagy Imre másként, és velem ellentétben természetesen elfogultan idézné fel a történteket.

A lényeg persze nem is ez, sokkal fontosabb, hogy élveztük, szerettük, és talán tudat alatt egyféle közösséghez tartozónak éreztük magunkat: az akkoriban még létező játszótereken, a hozzánk hasonlóan az ország más iskoláiban, munkahelyeken és odahaza, a családi ház vagy a balatoni nyaraló udvarán felállított asztalon játszók csoportjához. Mert ne legyen senkinek kétsége, szenvedély volt ez a javából, körülbelül olyan, mint amit a mai tizenéveseknek a számítógépes játékok jelentenek, azzal a különbséggel, hogy mi legalább a szabad levegőn, jó társaságban valódi sportot űztünk.

Ez jutott eszembe a minap, amikor egy remek ötlet és Fazekas Péter korábbi válogatott asztaliteniszező állhatatos szervezőmunkájának köszönhetően Budapest megrendezte az első kopogós Európa-bajnokságot. A negyven pluszosoknak talán nem kell magyarázni, a fiatalabbak kedvéért azonban érdemes tisztázni, hogy történelem előtti időkben az ütőkön még nem volt a hangot tompító és a pörgetéseket, nyeséseket segítő szivacsborítás, így a labda és az ütő találkozása kopogó hangot generált. Azokban az időkben a magyarok uralták a versenyeket, volt olyan világbajnokság, amelyen az összes aranyérmet a mieink szerezték meg, a férfiaknál Barna Viktor huszonkét, a nőknél pedig Mednyánszky Mária tizennyolc győzelemmel a mai napig rekorder, s nehezen elképzelhető, hogy valaha bárki náluk több aranyat nyerne. Azt már csak óvatosan teszem hozzá, az olimpiai bajnoki címek számában is jóval előrébb járnánk, ha az asztalitenisz nemcsak 1988-tól, hanem már akkoriban is szerepel a nyári játékok programján. Ha nem is ezek az idők jöttek vissza a kopogós Eb-n, a nosztalgiafaktor mindenképpen megvolt, ami pedig a motivációt illeti, a januári londoni világbajnokságra szóló kvalifikációnál jobbat nem is lehetett volna találni.

Pontos információim ugyan nincsenek, de simán el tudom képzelni, hogy az ázsiai, elsősorban persze a kínai hegemóniát megelőző időszak iránt érzett, „régen minden jobb volt” típusú nosztalgikus vágy mozgatja ezt a szálat. Ha így van, ha nem, tény, hogy a távol-keletiek a szivacsos ütő megjelenésével – előbb a japánok, aztán a kínaiak – kerültek elő, s villámgyorsan a sportág urai lettek. Az első ázsiai vb-címet a japánok szerezték meg 1952-ben, akkor mi már túl voltunk a negyvenedik(!) világbajnoki aranyunkon, a kínaiak pedig még később, 1959-ben jelezték, hogy velük is számolni kell. Azóta persze sokat változott a világ, s mára odáig jutottunk, hogy akár az asztalnál, a sportdiplomáciában is irányítanak, rendkívül gyorsak, kiválóan átlátják a terepet, és persze ravaszak is.

Ez utóbbiak megértéséhez szükség van egy kis történelemórára: A nemzetközi szövetség (ITTF) az elmúlt másfél-két évtizedben hatalmasat változott, az 1999 és 2014 között elnöklő kanadai Adham Sharara teljesen új arculatot adott a sportágnak, újrapozicionálta az asztaliteniszt, aminek köszönhetően korábban sohasem látott népszerűségnek örvend világszerte. Igaz, a folyamat csúcspontját már nem ő, hanem utódja, a német Thomas Weikert jelenthette be májusban: azzal, hogy Bissau-Guinea is csatlakozott, az ITTF lett az első nemzetközi szövetség, amelynek a világ jelenlegi összes, azaz mind a 226 országa a tagja – félelmetes szám, gondoljanak csak bele, még az Egyesült Nemzetek Szervezetének is csak 193 tagországa van…

Magyarként jó érzés, hogy az egyik legsikeresebb sportdiplomatánk, Faragó Judit előbb elnökségi tagként, alelnökként, majd az ITTF vezérigazgatójaként tevékeny részese volt ennek az elképesztő fejlődésnek, más kérdés, hogy a napfényben már ő sem sütkérezhet, mivel Weikert, aki az elődje emberének, ezáltal magára veszélyesnek érezte Faragót, unfair módon (felfüggesztéstől kezdve ügyvédi felszólításokon át sok fejezete volt ennek a sztorinak) megszabadult tőle. Hogy ezt mennyire a saját elhatározásából tette, azt talán sohasem tudjuk meg, ám az bizonyos: az ázsiaiak, miként a mesebeli farkas a kismalacok házának ajtaján, betették a lábukat, a jelek szerint már semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy idővel náluk legyen a karmesteri pálca. Már ha nincs már most is a kezükben, ugyanis többek szerint Weikert elsősorban a kínai érdekek kiszolgálására szerződött, ám ezt most hagyjuk is, mert elképzelhető, hogy nem helytálló a vélekedés, de ha így is lenne, nem bizonyítható. Viszont ettől még tény, hogy a nemzetközi szövetség fő támogatója, a world tour-sorozat névszponzora egy kínai cég, amely ugyanakkor több kiemelkedő eseményt is támogat – a májusi választáson például erőteljesen segítette Weikertet –, s bizony azt sem lehet nem észrevenni, hogy a távol-keleti érdekek egyre markánsabban érvényesülnek a szövetségen belül.

Hogy mit számít ez, itt „csak” asztaliteniszről van szó?

Igaz, de azért tegyük gyorsan hozzá: olyan szervezetről beszélünk, amelynek a világ mind a 226 országa a tagja, ezért óriási a befolyása. S arról se feledkezzünk meg, hogy a pingpongdiplomácia néven elhíresült folyamat – a hetvenes évek elején a feszült amerikai–kínai viszonyt 1971-ben a nagojai vb-n a két ország egy-egy asztaliteniszezőjének sportszerű gesztusa kezdte enyhíteni, majd az amerikai válogatott ezt követő kínai látogatása fantasztikus hatással volt a világpolitikára – bizonyítja a sport erejét. Szóval egy ilyen testületben akár csak a háttérből is irányítani, óriási befolyást, erőt és persze hatalmat jelent. Nem csoda hát, hogy miközben az olimpiákon, a világ- és Európa-bajnokságokon remek hangulatú csarnokokban a 21. századnak megfelelő, fényjátékokkal és egyéb show-elemekkel színesített fantasztikus meccseket látunk, ünnepeljük a hősöket, sajnáljuk az elbukókat, a színfalak mögött nem mindig szép, nem mindig sportszerű csata dúl, amiről nem feltétlenül tudunk, de talán jobb is így.

Maradjon meg az illúzió.

Szó, mi szó, messzire jutottunk a pesterzsébeti középiskola udvarának teraszán, a sport tekintetében boldog békeidőknek tekinthető, majd' negyven évvel ezelőtti pingpongcsatáktól.

S nem csak időben…