– Három hónap telt el azóta, hogy bejelentette visszavonulását. Hiányzik már a vízilabda?
– Őszintén? Nemigen – vágta rá a 38 éves Decker Ádám, aki utolsó két idényében a Honvédot erősítette. – Talán még nem tudatosult bennem, hogy lezárult egy korszak, de egyelőre úgy érzem, jó döntést hoztam, hogy nem vállaltam még egy idényt. Hatéves voltam, amikor először lementem az uszodába, azóta az életem kilencven százaléka a póló körül forgott, így épp itt az ideje, hogy valami másban teljesedjek ki.

DECKER ÁDÁM – NÉVJEGY
Született: 1984. február 29.
Klubjai: BVSC (–2004), ZF-Eger (2004–2009, 2016–2020), Vasas (2009–2012), Szegedi VE (2012–2014), OSC (2014–2016), Honvéd (2020–2022)
Kiemelkedő eredményei: világbajnok (2013), vb-2. (2017), Eb-2. (2014), Eb-3. (2016), 2x magyar bajnok (2010, 2012), 6x Magyar Kupa-győztes (2003, 2007, 2008, 2009, 2012, 2013)

– Megfordult a fejében, hogy az edzői hivatást választja?
– Olyannyira, hogy elvégeztem különböző tanfolyamokat, megszereztem a szükséges képesítéseket, de aztán rájöttem, hogy nem ez az én utam. Nem tudom, milyen edző lennék, de abban biztos vagyok, hogy nem lennék olyan elkötelezett, mint élsportolóként, márpedig fél gőzzel semmit sem érdemes csinálni. A korábbi játékostársaim közül sokan edzőként dolgoznak, amikor például Varga Danival beszélgetek, mindig szóba kerülnek szakmai kérdések, annyira elhivatott, hogy sokszor szabadidejében is azon agyal, hogyan lehetne jobb a csapata. Azért is vagyunk barátok, mert bennem is megvan ez a szenvedély, csak éppen az autók iránt.

– Ezt talán kevesebben tudják önről.
– Pedig gyermekkorom óta érdekel az autózás világa, ezzel összhangban végeztem a tanulmányaimat, szóval tudatosan készültem az élsport utáni évekre. Azért volt sikeres a pályafutásom, mert imádtam, amit nap mint nap csinálok, még a legnehezebb edzések végén is tudtam mosolyogni. Ugyanezt érzem most az autókereskedésem kapcsán, minden percét élvezem a munkámnak. Ügyfelekkel beszélek, alkatrészeket rendelek, autókat értékesítek, esténként pedig aukciós oldalakat böngészek, most már nem csupán kedvtelésből. Hasonló életfázisban vagyok, mint amiben harminckét éve, amikor elkezdtem pólózni, s bízom benne, hogy a civil életben is megtalálom a számításaimat.

– Az uszodák környékén nem is látjuk már?
– Dehogynem, kint voltam a világbajnokságon is, bár nem volt benne sok köszönet... Ilyenkor azért eszembe jut, hogy milyen jó lenne a vízből segíteni a srácoknak, de én sem leszek már fiatalabb, úgyhogy inkább arra vágyom, hogy tizennyolc éves tehetségek kopogtassanak az ajtón, fejtörést okozva a mindenkori szövetségi kapitánynak. Annak idején nagyobb volt a merítési lehetőség, előfordult, hogy egy posztra három világklasszis játékos jutott, elég csak Madaras Norbit, Benedek Tibit és Kiss Gergőt említenem. Ha nincs konkurencia, a rutinos játékosok is elkényelmesednek, de talán egy olyan habitusú szakember, mint Varga Zsolt, új impulzusokat adhat a válogatottnak.

– Amilyen lelkesedéssel beszél, nem tudom elképzelni, hogy teljesen elszakadjon a sportágtól.
– Nem is fogok, már csak a barátaim miatt sem, akikért mindig hálás leszek a vízilabdának. Huszonkét éven át játszottam az élvonalban, a BVSC-ből indult a pályafutásom, majd megfordultam az Egerben, a Vasasban, az OSC-ben, végül pedig a Honvédban, s valamiért mindenhol jól éreztem magam. Nyilván ez rajtam is múlott, mert nyitott személyiség vagyok, de ha nincsenek olyan edzőim és csapattársaim, mint amilyenek voltak, már öt évvel ezelőtt visszavonultam volna.

– Ezt hogy érti?
– Mint a legtöbb kisgyermek, én is azért kezdtem el vízilabdázni, hogy egyszer olimpiai bajnok legyek. Kétezertizenháromban megnyertük a világbajnokságot, egy évre rá ezüstérmesek lettünk az Európa-bajnokságon, de valamiért éppen a legfontosabb versenyen, a riói olimpián nem jött ki a lépés. Utána padlóra kerültem, úgy voltam vele, ha nem jött össze, amiért húsz éven át dolgoztam, nincs miért folytatnom. Aztán kinevezték Märcz Tamást a válogatott élére, Egerben pedig Dabrowski Norbert segített feldolgozni a történteket, miközben láttam a társaimon, hogy éhesek a sikerre, így én is megtaláltam a motivációmat.

– Eszébe jut még, hogy mi lett volna, ha...?
– Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék a Montenegró elleni negyeddöntőre, amelyet szétlövésben vesztettünk el. A pályafutásom legszebb pillanatai egyaránt a válogatotthoz kötődnek, de életem végéig lesz bennem tüske, amiért olimpiáról nincs érmem. Olykor a részletek is eszembe jutnak, mint például Drasko Brguljan lövése, amit nem tudtam blokkolni. Nem sokon múlott, marcangoltam is magam érte eleget. Egy álommal szegényebb lettem, de azóta is azzal nyugtatom magam, hogy minden nem jöhet össze az életben, márpedig ezt leszámítva bennem nincs hiányérzet.

– Tiszta lappal vág bele az új kihívásokba?
– Teljes mértékben. Nem volt nehéz döntés, hogy visszavonuljak az élsporttól, az utolsó idényben már mindenem fájt az edzések után, s a teljesítményem is visszaesett. Sokkal inkább dolgos, vízhordó típusú játékos voltam, mint varázsló, és a civil életben is a munkában hiszek. Motivál a kihívás, hogy a semmiből felépíthetek valamit, amire aztán hasonlóan büszke lehetek, mint a sportkarrieremre. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő, még az is előfordulhat, hogy egyszer ismét az uszoda lesz a második otthonom. Játékosként már biztosan nem, edzőként sem látok rá esélyt, de szakosztályvezető szívesen lennék. Az Excel-táblázatokat úgyis megtanultam kezelni, és talán a sportághoz is konyítok valamennyit.

Vízilabda: Decker Ádám tudatosan készült az élsport utáni évekre

Vízilabda: Decker Ádám tudatosan készült az élsport utáni évekre